Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

mozdulatával szerette volna megszakítani. El kellene mosolyodnia, meg kellene igazítani a haját, egy látszólag jelentéktelen mozdulat kellene, a pénztárcáját áttenni egyik kezéből a másikba, ilyesmikre gondolt, míg Fábián Kristóf merev arcával szembenézett. Észrevette, hogy a férfi arca megrándul, de csak egy villanásnyi időre, amíg az ember egy arasznyira felemeli a kezét és valahol megállítja a levegőben. Az önmaga ellen irányuló, ellenállhatatlanul feltörő harag, a bujkáló szégyenérzettel keveredve bepárásította a szemét. Betti csak azt látta - hiszen az ő életében is vannak ilyen pillanatok -, hogy mondana valamit, de nem tud, fél a szavaktól, fél kiadni magát. Kapcsolatukban most fordulna elő első alkalommal, hogy be kellene vallania tehetetlenségét, a gyengeségét. Betti jól ismerte ezt az állapotot, de aztán megmaradt a kézenfekvő magyarázatnál: Fábián elbizonytalanodásának az az oka, hogy kölcsön kellett kérnie; de hát nem először adott már neki. Egyébként is, sohasem számolgatták, akinek volt, annak a pénzéből éltek, ezen sohasem vesztek össze, és később sem beszéltek róla.- Mostanában csak olasz slágereket hallgatok - perdült vissza a pulthoz nevetve Betti. - Modugnót, például, nem is olyan régen még te is szeretted... Elképzelem, hogy már ott vagyunk... Hiszen azt mondtad: Olaszországba még együtt megyünk... Erről jut eszembe! Itt volt a barátod, meg a felesége, ők azt szeretnék, ha Jugoszlávián át utaznánk... mondtam, hogy nekünk mindegy. Nem igaz?

Fábián hallgatott. Betti konyakot töltött, intett neki, hogy igyon. Fábián úgy nézte a poharat, mintha szólni akarna, de aztán megfordult, a falhoz lépett, a homlokát nekinyomta.- Mi bajod? - rebbent meg Betti. - Csak nem sírsz?

Bettinek úgy tűnt, hogy Fábián válla megrázkódott, s hogy úgy támaszkodik a falhoz, mintha - valahol mögötte - menedéket keresne.- Nem érted? Itt az apám! - suttogta Fábián.

Betti elmosolyodott.- Sok ember él a földön, akit meglátogat az apja... Ami pedig a pénzt illeti...- Hagyjuk a pénzt - vágott közbe ingerülten a férfi.- Rendben van, persze... Ne is beszéljünk róla... - sóhajtott Betti.

Míg kávét vitt az egyik asztalhoz, Fábián a pultra könyökölt. Mire visszajött, a férfi megitta a pohár konyakot.- Én örülnék neki, hogy itt az apám... Boldog lennék - a tálca nagyot koppant a pulton.

Fábián ránézett Bettire és bólintott. Azt az előbbi pillanatot szerette volna jobban megérteni, a haragos gyötrődésnek, a szeretetnek a feltolulását, majd a feloldódását; a hirtelen jött megrázkódtatást; ahogy az ember átjut egyik állapotból a másikba, pedig lehetséges, hogy az egész játék volt, talán csak egy félreértés, hiszen a világ képe változatlan. A presszóban is, kinn az utcán is a nyugalmas kora délután mindennapos élete zajlik, elhúz egy-egy autó, az ablakon át életlen foltoknak tűnnek az emberek, a presszóban kellemes kávészag, italok félreismerhetetlen, ragadós illata, a zenegépben olasz slágerek. Betti bizonyosan azt hallgatja nap mint nap, Olaszországba megyünk, Olaszországba készülünk; erőszakos, követelődző, élénk és egyszerű a világ.

9