Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Imre László: A közelmúlt regénytörténete
veghez való korrelációjában tárgyalja a műveket. Nem tehet mást, mint hogy a racionalitás, illetve a megismerhetőséggel szemben támasztott kételyek jegyében lajstromozza a regényeket. A könyv tehát egy csaknem kétszáz éves európai regényfejlődés magyar következményeivel vet számot. Erre vezethető vissza a cím bizonyos mértékű következetlensége is. Mai magyar regények - mondja a könyv címe, holott az Égető Eszter fél századdal ezelőtt született. Ugyanakkor az alcím: Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában. A cél mégis meglehetősen egyértelmű: az elmúlt évek (egy-két évtized) regényeinek elemzése ez, ügy azonban, hogy fél század regénytermésére nyíljék innen kilátás, sőt még távolabbra is, például a Németh László kortársának számító Szentkúthy két világháború közti kísérleteire, melyek a modern regény (fentebb jellemzett) két dilemmáját talán a legszemléletesebben tükrözik. A két szempont (illetve annak váltogatása) azért is termékenynek bizonyul, mert sikerül elkerül- tetni az ún. korszerűség-anakronizmus ellentétpárt. Arra a nehezen megfogható és még nehezebben bizonyítható ítéletalkotásra gondolunk ezúttal, melynek során bizonyos regények keletkezésük időpontja folytán minősülnek megkésettnek, csökkent értékűnek. Holott Az öreg halász és a tenger vagy az Iszony évtizedekkel az Ulysses után sem mutatkozik fáradtnak és korszerűtlennek. Szerzőnk idézi Kibédi Varga Áron A realizmus csapdája című (néhány éve megjelent) cikkét, mely szerint „Németh Lászlónál a valóság létébe és megismerhetőségébe vetett bizalom még nem válik problematikussá." (17) Ezt azonban (ezt már mi mondjuk) kár volna valamiféle korlátként értelmezni, hiszen Németh László legnagyobb kortársairól (Thomas Manntól Faulknerig a 30-as, 40-es évek legjelentősebb íróiról) is elmondható ugyanez. Azt pedig teljes joggal írja Olasz Sándor, hogy kulcsregényként is lehet olvasni a „csodabogarakkal benépesített, téglajárdás, ártézi kutas Hódmezővásárhelyről szóló Égető Esztert", de majdnem mitologikus vízióként is, s olyan egzisztenciális regényként is, amelyben „az embernek éppen a világhoz, egzisztenciához való hozzáférhetősége kerül a középpontba" (18), sőt a „sokat emlegetett mozarti dallam révén jelképes események, távoli, elszigetelt jelenetek, újra és újra felbukkanó motívumok, hangulatok, reflexiók sora alakul ki, s mindez kétségtelenül az értelmezés asszociációs formáját mozgósítja." (20) Lehet tehát, hogy Németh Lászlóban nem rendült meg a bizalom a valóság léte és megismerhetősége iránt, ám valóságélményét meglehetősen bonyolult, többrétegű epikai formában adta vissza. A korszerűség-korszerűtlenség ellentétpárjával való operálás szükségképpen mond csődöt azért is, mert egy-egy írói életmű, illetve egy-egy regény is sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó elemet tartalmaz. A jadviga párnájáról olvashatjuk, hogy „tradíció és újítások szerencsés ötvözete, határhelyzetben van: mindenkinek azt mutatja, amit látni akar benne. Volt, aki a klasszikus családregényt fedezte föl. Mások a tipikus posztmodern alkotást üdvözölték, s valami igazság ebben is akadt. Hiszen a talált kézirat, a kommentátorok énformájú elbeszélése, nem fikciós formák utánzása - mind-mind ismerős az utóbbi évtizedek prózájából. Sokan egyszerre láttak benne klasszikus családregényt és vérbeli posztmodern prózát. Pedig a kettő együtt - eredeti tiszta formájában - aligha képzelhető el." (165) Egyetértőleg idéztük Olasz Sándort ezúttal is, legfeljebb azzal az ötlettel toldjuk meg szavait, hogy valami belső rokonság mégiscsak lehet az újfajta előadásmód és a család- regény között, hiszen a Száz év magánytól a Termelési regényig több példa is arra figyelmeztethet: a posztmodern többszempontúság és fabuláció nagyon is jó terepét találhatja meg a családregény emlékező, anekdotázó gazdagságában. Egyes regények mellett bizonyos életművekre is áll az egyébként, hogy sokarcúságuk nehezíti besorolásukat. Jókai Annának például szinte minden regénye új szemléletet, elbeszélésmódot hoz, ami miatt egyéni fejlődésrajza, diakrón mozgása jól kivehető ugyan, de szinkron felosztásokba nehezen illeszthető, ha az itt tárgyalt Napok és Ne féljetek mellett a Szegény Sudár Annára gondolunk. Tény, hogy mindig is szívesen marasztaltak el írókat és irányzatokat „idejétmúltság"-ban, tény azonban az is, hogy mindig akadtak példák az időindex szerinti ítéletalkotás tarthatatlanságára (pl. a régen „elbúcsúztatott" verses dráma „feltámadása" T. S. Eliotnál, Székely Jánosnál). Erre vonatkozóan szerzőnk idézi Szegedy-Maszák Mihály Az irodalom történeti és elméleti vizsgálata című tanulmányát: „Egyáltalán nincs kizárva, hogy léteztek olyan alkotók, akiknek művészi értéke felülmúlta történeti szerepüket... Az is elképzelhető, hogy a legutóbbi évek között is akad olyan alkotás, amelynek a művészi értéke vitathatatlan, holott írásmódja inkább értékőrző, mint újító. Bodor Ádám Sinistra körzetét említeném hevenyészett példaként." Ezzel van összefüggésben az, hogy amikor kifogásoljuk Illés Béla Honfoglalás című regényének az 50-es évek időtálló művei közé sorolását (47), akkor az nem ennek hagyományos, XIX. századias előadásmódja miatt történik, hanem mert (szerintünk) művészi kvalitásai maradnak el az itt felsorolt Pályamunkások, Bölcső és bagoly stb. mögött. 126
