Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Imre László: A közelmúlt regénytörténete

Olasz Sándor könyvének egyik fő érdeme tehát, hogy elkerüli a korszerű-korszerűtlen szembeállítás csapdáit, s helyére más magyarázó és csoportosító elveket állít. Holott az előbbi veszélye benne rejlik a félszázados periódus tárgyalásában. (Németh László Esterházy mellé kerül, mintha Mik- száthot Kosztolányi prózájával „versenyeztetnénk" csak azért, mert egyazon fél században éltek.) A kötelezően (dogmatikusan) előírt „korszerűség" kritériumaitól való idegenkedését igazolandó szerencsés módon hivatkozik szerzőnk Angyalosi Gergelyre, hogy ti. a 90-es évek prózájában olyan elmozdulás figyelhető meg, amelynek figyelembevételével a „tiszta nyelviség" követelményével szemben a referencialitás egyre kevésbé mellőzhető. (Fikcionalitás nem működhet referencialitás nélkül.) A prózaírók „fellázadtak" a korszak előírásai, ajánlásai (szövegszerűség, a nyelv uralhatat- lansága, a szöveg areferencialitása, az én széthullása, disszemináció) ellen. „Ha a nyolcvanas években az elbeszélhetőség megkérdőjelezése odáig jutott, hogy lehet-e még egyáltalán elmondani valamit, akkor újabban éppen az ironikus renarrativizációra, olykor gátlástalan történetmondásra figyelhetünk fel." (169) Olasz Sándor felfogását tehát a posztmodem „dogmák" ellen lázadó legújabb írói törekvések is alátámasztják. Az más dolog, hogy (természetesen) nem valamiféle visszatérése várható hatvan-nyolcvan éve produktivitását vesztett formáknak, hanem mindennek szüntelen modulációja. „Hiába él tovább a példázat, a családregény, az önéletrajzi vagy történelmi regény, a műfajszerkezet kanonizált elemei rendszerint heterogén szövegvilágba lépnek át, a különböző stílusjátékok, stílusimitációk alkalmazásával nyelvi játékterek labirintusában bolyong az olvasó." (169)

S ez már csak azért sem lehet másként, mert amiképpen a posztmodem kor fikciója sem lehet meg referenciális elemek nélkül, éppúgy a posztmodem epikában túlsúlyra jutó eljárások is korábbi keletűek. Ezért van az, hogy a „posztmodern fordulat" előtti művek is jócskán tartalmaznak az ezredvég felől újraértelmezhető vonásokat. Ezekre talán nagyobb terjedelemben is kitérhetett volna a monográfia, hogy az utalások rendszerré állhassanak össze. Olasz Sándor megemlíti, hogy Kodolányi Vízöntő című regénye „idézi" a Jelenések könyvét, Platont, a Gilgamest, s hogy az író „fraternizál" az olvasóval (azaz „idéző jelbe teszi" az elbeszélői magatartást), kedélyes kommentárokat enged meg magának. Hasonló okkal kerül a Deliterarizációs folyamatok és kitörési kísérletek az 1950-es években című korszakáttekintésbe Sarkadi Imre Viharban című kisregénye, amely az önreflexív elbeszélésmódra is mutat fel némi illusztrációt.

Olasz Sándor monográfiája (összegezhetjük) rendkívül hasznos, tudományos eredményekben gazdag, ám mégis olvasmányos regény történet. Már maga a vállalkozás is imponáló: a 10-es években induló Déry Tibortól Háy Jánosig, Darvasi Lászlóig terjed az áttekintés, s szerzőnk szempont- rendszere végig megnyugtató következetességű. Másfelől a Mai magyar regények talán túlságosan is szerény cím, mert nem utal arra, hogy nemcsak regényekről, hanem regénytípusokról, sőt regénytörténeti folyamatokról is szól. Példás párhuzamok mellett kifogás csak az ellen emelhető, hogy a francia „nouveau roman" hatását Konrádra, Mészölyre korlátozza, holott Sánta Ferenc Az árulója is felmutatja az „új regény" annak idején meghökkentőnek bizonyuló több elemét (képzelet szülte alakok megelevenítése és nyilvánvalóan areferenciális kombinációja).

A regénytípusok és a regénytörténet mögül (persze) nem hiányozhat a korismeret sem, s nem is hiányzik. Sokszor a vele való szembesítés visz mégis a legbizonytalanabb szférába. Idézi például szerzőnk a Húsz órával kapcsolatos fenntartásokat (a Szirák Péterét, Domokos Mátyásét), hogy ugyanis az író nem írhatott igazán őszintén. Ezek az észrevételek jogosultak, ám mégsem autentikusak, mert nem kellő differenciáltsággal rekonstruálják az akkori írói-befogadói pozíciót. Az „igazgató Jóska" típusú „jó kommunisták"-at nem feltétlenül a megjelentetés érdekében „agyalták ki" az írók, hanem az 56 utáni terrort követő konszolidáció hatása alatt, s valószínűségük - ennél fogva - volt annyi, vagy majdnem annyi, mint a többi szereplőé. De mégha manipulált öncenzúra terméke volna is „igazgató Jóska", semmi okunk, hogy ettől jobban megrökönyödjünk, mint az ellenkező előjellel manipulált Szilvesztertől Petőfi Az apostolában, nem is beszélve Shakespeare király-drámáiról, vagy Alekszej Tolsztoj valóban kitűnő Első' Péterének Sztálin-allúzióiról.

Ezen esetekben egyébként is különös helyzetbe kerül a recepciótan alkalmazója. Mai interpretációnk egy valójában meghatározhatatlan korabeli alkotáslélektani és olvasási-befogadói pozícióval kerül korrelációba. Maga Olasz Sándor egyébként nem sokat emlegeti a befogadásesztétikát, holott nagyon is foglalkoztatja a művek egykori és mai értelmezésének viszonya. Annyiban viszont feltétlenül érintkezik megközelítésmódja a recepció-elmélettel, hogy sosem törekszik valamely regény abszolút értékének meghatározására, illetve ilyesfajta értékek összevetésére. (Ebből eredeztethető a monográfia egyik gyengéje is: majdnem egyforma értékbeállítódással beszél Sándor Iván és Esterházy prózájáról.)

127