Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Imre László: A közelmúlt regénytörténete

Imre László A közelmúlt regénytörténete (Olasz Sándor: Mai magyar regények ­Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában) Az áttekintő regénytörténetek visszatérő fordulata az, hogy a XX. századi prózai nagyepika alak- és szempontváltozásai nagymértékben függenek össze a filmnek mint valóságközvetltő művészet­nek a térhódításával. Magyarán: ahogy a fotózás elterjedésével a portréfestészet és a valóság-meg- örökítő táj- és eseményfestészet veszített sokat jogosultságából, éppúgy a mozifilm megszabadítot­ta a regényt a valóság-visszaadás vesződséges feladataitól, s helyette a csak szépprózai eszközökkel elérhető nézőpont- és szövegalakítási technikák felé terelte. Az ember tehát továbbra is „történet­mondó állat" (idézi Olasz Sándor Graham Swift ezen terminusát), csakhogy az elbeszélés lényege egy idő után már nem a referencialitás (valóság-megfeleltetés), hanem az autonóm szövegformálás. A külső helyszíneket és eseményeket ezért váltják fel a belső szövegszerveződés (akusztikai megfe­leltetésektől az intertextualitásig) történései, amelyek mögött (természetesen) számtalan imitativ elem lelhető fel továbbra is. A tetszetős koncepció (természetesen) könnyedén cáfolható, hiszen a valóság-visszaadó ambíciók helyett, illetve mellett teret nyerő önreflektáló szövegalakítás már akkor megjelent (Steme-nél, Pus­kinnál, Aranynál a Bolond Istókban), amikor még se híre, se hamva nem volt a mozifilmnek. Ugyan­akkor tagadhatatlan, hogy a valóságmásolás kényszerétől való megszabadulás nem lebecsülhető többlet a szövegalakításban, az pedig már-már biztosra vehető, hogy az elmúlt háromnegyed évszá­zad európai és magyar regénye mégiscsak összefüggésbe hozható az epika eme változó szereptuda­tával. Jogos tehát, ha Olasz Sándor (nem erőszakoltan, nem doktrinér buzgalommal, de mégiscsak) sűrűn visszatér ahhoz a kérdéshez: a valószerű (hajdan realisztikusnak mondott), a referenciális mű­vészi attitűd és a szövegcentrikus epika mozgásterében milyen újabb és újabb elmozdulások ma­gyarázzák a magyar regény fejlődését az 1940-es évektől az ezredfordulóig. Ezzel összefüggésben Theo Elm gondolatmenetét is idézi, amely a modern próza egyik ismerte­tőjegyeként a megismerés kétségessé válását említi (191.1.). Nos, ez a tendencia sincs összefüggésben a mozifilm feltalálásával, hiszen a fordulat a XIX. század elejére vezethető vissza. A romantikus re­gény (először talán a Werther), aztán a realistának mondott művek (pl. a Vörös és fekete) újdonsága abban állt a klasszicizmus egyértelműségével szemben, hogy nem egy áttekinthető, akár egyetlen szóval jellemezhető, egy alaptulajdonságra redukálható személyiséget kellett az olvasónak felfognia, hanem sok-sok apró vonást, részletet, adott esetben egymásnak ellentmondó tulajdonságot, amely­nek értelmezéséhez, tehát a szereplő viselkedésének megértéséhez az olvasónak önmagát kellett val- latóra fogni, önmaga megfigyelésére, elemzésére kényszerülve. A következő lépés volt Dosztojevsz­kij már nyilvánvalóan „irracionális" pszichologizmusa, mely szakított a tolsztoji lélekrajz kauzalitá­sával, s ami közvetlen előzménye a francia egzisztencializmusnak, Camus-nek, az „action gratuite"- nek. Az okozati, az egyértelmű emberábrázolás elbizonytalanítása tehát az európai nagyregény bel­ső fejlődése, tulajdonképpen az állandóan differenciálódó emberszemlélet folyománya. Van tehát egy „nyelvi fordulat" (Sterne-től számíthatóan), van azután egy egyértelműség-több- értelműségbeli fejlemény (Stendhaltól számítva), miközben makacsul (újra és újra) visszatérnek (megmaradnak) a leghagyományosabb epikai eljárások is. Olasz Sándor tehát nem tehet mást a XX. század második felének magyar regényéről szóló monográfiájában, mint hogy a valósághoz és a szö­125

Next

/
Thumbnails
Contents