Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Nagy Gábor: „Virágok romlása” (Hazafiság és emberség Utassy József költészetében)

Nem ritka Utassy költészetében az ilyen fokú szervezettség, inkább az olyan példák elszórtak, amelyekben mind a gondolat, mind megfogalmazása publicisztikus, alkalmi jellegű. A Péntek Imréhez írt Morgolódó ötletszerű fordulatokkal - többek között Rodolfó emlegetése révén - jut el e közvetlenül bíráló költői kérdéshez: „Hát hogyan higgyek én / egy zsebmetsző / rezsimnek?!" Bár szintén konkrét politikai kérdések húzódhatnak a Vallomás a Dunán hátterében, kidolgozottabb, sikerültebb vers (kár, hogy a második versszak lazít a szerkezeten), amely túlnő keletkezése ürügyén - azon, hogy Erdélyben falurombolás kezdődött (ugyanez indította a Cezaro§escu bökversének megírására): „Idehallom / a balladás magyarnak / zokogását, / fenyvesek panaszát: / »Irgalmatlan Isten, / hát mit akarnak?! / Megfojtani / egy csecsemő hazát!?«" A trianoni diktátum megcsonkította haza a szeretet mértéke szerinti nagyságú:

Magyar vagyok.

Szívemben semmi bosszú.

Jövőnket én

akarván-akarom.

Hazám

hetvenhét-ördögbukfenc-hosszú.

Szélessége:

táruló két karom.

A forradalom mítosza továbbra is ott él Utassy költészetében. Olykor a jövőbe vetített illúzióként, szinte gyermeki fenyegetésként, mint a Csáky szalmája című versben. A korai lírájában is oly gyakori kép, a bátor, katonás szembenállás metaforája: a kardlap fenyegeti a Csáky-féléket, országbitorlókat, gyarmatosítókat. A rímképlet szerint szabályos oktávába rendeződő első nyolc sor szonettet ígér - a vers azonban megtörik, a tercina utolsó sorába már csak a„forradalmat" ismétlése fér. Töredékes ország töredékes reményei: végül már csak a kérdezés lehetősége marad. A felháborodott kérdésé: „Úristen, hát hol élek én?! / Valóban ez a föld hazám?" A kilencvenes években, a rendszerváltozás felemásságát tapasztalva, Utassy mind gyakrabban fordul Istenhez, szembesítve őt nemzete és saját személyes sorsával. Olyan művek születnek ekkor tolla alatt, mint a Költőnek lenni ars poeticus, visszatekintő, elégikus hangú remeke, vagy a Zengi és gyalázza Istent káromló, vádló hangú profán fohásza, amelyben Istent „dilettáns" alkotónak titulálja, szemére lobbantva:

Kellett neked agyagból gyúrni embert!

Fegyvert csókol asszonya helyett, fegyvert.

A vád keserűsége lobban át a jelentéssűrítő rímpárban, ember és fegyver összeforrá- sában. (Ugyanez a gondolat uralja a Mert föltámad poraiból című verset is: „nem lesz vége az öldöldésnek soha, /(...) mert föl támad poraiból ő is: / a generalisszimusz / meg

a kiskatona-----//És fölfegyverzé őket az Isten, / a mostoha Isten, / az ostoba.") S

tovább fokozza a vádat, nem csupán Isten teremtményét minősítve vérengzőnek, hanem magát Istent is: „vérengző vagy te is, ragadozó!". A profán himnusz a tagadás „szentháromságával" zárul:

TARTSD MEG SZENTHÁROMSÁGODAT MAGADNAK!

Tagadlak és tagadlak és tagadlak.

25