Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

ha tyúkot egy ideig tartottunk, a megbecsült egyedek tojózása viszonylag hamar kiment a divatból - amit nagyanyám idejében a szolgálólánnyal együtt még igencsak műveltek, nehogy eltojjon valamelyik napi tojásköteles). A gyöngyvirág lett apám specialitása - a legrégebbi hagyományhoz híven (lásd az ajándék Eötvös-kötetet a préselt virággal nagy- szüleim könyvtárában) -, a kert egyéb virágai, orgona, bazsarózsa meg a továbbra is gazdagon termő gyümölcsfák azonban szintén hozzájárultak a szegényes tanári nyugdíj és a pótkeresetek (szótárkészítő bedolgozó munka, kiadói korrektúra, „dióbélgyártás") kiegészítéséhez.

2003. január 18.

„Ablak a jelenre". Ezt a címet adtuk az erdélyi magyar középiskolásokat megszólító szerkesztőségi pályázatunknak, még 2002. tavasz végén-nyarán. A közel nyolcvan beérkezett válasz (dolgozat, tanulmány, esszé vagy éppen elbeszélés) igazi meglepetés, öröm. A tegnapelőtti díjosztás a Protestáns Teológia dísztermében, Bethlen Gábor színe előtt, talán minden jelenlévőnek ünnep volt. Egyúttal (részleges, ám vitathatatlanul pozitív) válasz az unitáriusoknál - neves egyházi vezetők portréja alatt - november 24-én föltett és a januári Korunkban nyomtatásban is megismételt kérdésre: „Van-e magyar jövő Kolozsváron?" (Salat Levente). Persze, az a jó, hogy korántsem csak a kolozsvári diákok - meg szüleik és nagyszüleik - érdekeltek az ügyben, Erdély térképének számos pontját sikerült ezúttal összekötni. Vajon hányán kerülhet(né)nek fel a most díjazottak közül egy majdani térképre, amely a „magyar tájak, magyar kiválóságok" (Hantos Gyula) új emberföldrajzi megmérettetésére vállalkozna?

Magamat is vizsgáztatom, akaratlanul, amikor a gyerekek dolgozatait olvasom. Az „Ablak a jelenre" ugyanis nem zárta ki, sőt igényelte, hogy a pályázók szüleiket, nagy- szüleiket, néha még dédapáikat-anyáikat is megvallassák. És az emlékezések arról tanúskodnak, hogy az erdélyi múlt nem határolható le Biharpüspökinél és Felsőtömösnél; Budapest, Kecskemét, a Felvidék is jelentkezik a régi történetekben - persze, Németország és Szibéria is. Vagyis, vagyis - a legteljesebb mértékben itthon vagyunk a Mikes Kelemen utca 15. históriájával - még ha nem is neveztem be, túlkorosként, a Korwnfc-pályázatra. Itt is volt-van (Románia mellett) Németország, Oroszország (Szovjetunió), Amerika, Svájc - és természetesen a történelmi Magyarország. (Nem számítom ide az újabban, utazásokról hazahozott térképeket, stockholmi, párizsi, római bédekkereket, kínai regényeket - a Gyökerek, álmok, tengerek „nyersanyagát".)

Ház-, illetve családtörténetünk folytatásához a kért adatokon túl spontán támogatás is érkezik. A legutóbbi forrás Anka Aurél élete és hadisebészeti munkássága (Kolozsvár, 2002) címet viseli, a kötetet gondozó Tibori Szabó Zoltán ajándéka. A jeles erdélyi katonaorvos életrajzi adatai (1866-1912) akár a dési iskolai évek, akár az Erdélyi Múzeum- Egyesületben tartott előadásai okán legfeljebb (apámra vonatkoztatható) párhuzamok végiggondolására késztetnének, ám egyszer csak azt olvasom, hogy a kolozsvári Orvosi Karnak, ahol Anka is tanult, milyen kitűnő tanárai voltak, s a névsort a pályaképrajzoló orvostörténész Genersich Antallal kezdi; ennél váratlanabb, hogy egy fakszimilén Dr. Genersich Gusztáv igazgató főorvos keze írásával ismerkedhetem, Anka Aurél özvegyéhez szóló kondoleáló levélben, amely a kolozsvári egyetem együttérzését fejezte ki. A Krompecher-ági rokonokat érintő utalásokat másfajta könyvekben kellene keresnem. Például az ötvenes évek magyarországi kitelepítettjeit ismertető tanulmányban, minthogy nagyanyám egyik bátyja, a budapesti illetőségű Krompecher Jenő nyugalmazott honvédtábornok (1866-1957) kényszerlakhelyen, Tiszasülyben halt meg. Öccse, Constant (1871-1944) szerencsésebb volt: végzettsége szerint állatorvos, de munkahelye szerint a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozott, föltehetőleg tehát rá is öreg Jenő bácsi sor88