Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

A leírást egy évszázad múltán csak itt-ott kell kiegészíteni, például azzal, hogy bevezetik a földgázfűtést is (ha jól emlékszem, az ötvenes években mi is ástuk az árkot). Új ház nemigen épült azóta, a zsúfoltságot a járdán mindkét oldalon parkoló autók keltik (legújabban a nemzeti színű polgármester nemzeti színűre festett oszlopocskákkal díszíti a járdaszegélyt, az autóvezetők bosszúságára, a gyalogosok némi hasznára), köztük igyekszik lebonyolódni a napközben különösen sűrű forgalom, a továbbra is pár lépésre lévő piac, no meg a (továbbépített) kórház, és persze az átmenő sokadalom (gyalogosok, járművek) jóvoltából. A macskaköveket helyettesítő aszfalton időről időre hatalmas lyukak keletkeznek. Volt olyan esős éjszaka (már „szabadságunk" XX. század végi évtizede alatt), hogy megjelentek az útjavítók, kiseperték a házak előtti gödröket, beléjük öntöttek egy kis forró fekete lávát, továbbmentek - egy hónap múlva jöhettek volna újra.

Hanem a kapun belül a kert, szerencsére, nem rajtuk múlik. „Falak közé bebörtönözve" - írta a hajdani majorok világa felől közelítő geográfus-történész. Én, a XXI. század elején, megfordítanám a kérdést: ami kert megmaradt, nekünk, falak közé bebörtönzöt- teknek, nem „ottfelejtett emlék" - a valódi szabadság, az emberibb lét. Ezt éltük valamennyien évtizedeken át, ki többet, ki kevesebbet profitálva a házhoz jött „zöldövezetből": nagyanyám, apám, újabban feleségem, fiaink. Bálint, Bence és Bori pedig nyáron egész napra a kert tulajdonosa. De a tél sem akadály. Micsoda öröm, ha nyakig lucsko- san jöhetnek be a házba, akár most, januárban.

Messze nem börtön volt Hermin nagyanyámnak a kert (és az udvar, a háztetők fölé nőtt ezüsthárssal, gyermekkoromban még egy óriás, viharban az emeleti folyosóig hajló, félelmetesen nyikorgó fenyővel, a ház sarkánál pedig az elkülönített tyúkudvarral), nem is csak emlék. Tanítónői, iskolaigazgatói életének, özvegyi éveinek XX. századi évtizedeiről sajnos nem sokat tudok (volt-e valamilyen folytatása az 1893-94-es naplónak?), csak a napi feljegyzések háztáji adatai közt tallózhatok. A megőrzött pepita noteszek - a teendők, kiadások, utazásokra magával vitt személyes tárgyak, (1942-től) a légoltalmi tanfolyam feljegyzései (az első mondat: „A mai háborúk nem a fronton folynak, hanem az egész ország hadszíntér") mellett - a kert életéről szólnak: mit, mikor, melyik ágyásba vetettek, mikor permeteztek (én is emlékszem még a vörös orrú Csergő úrra, aki hátán a réztartállyal időről időre megjelent). Nyugdíjaskorában nagymama napról napra beírta, hogy a kendermagos, a sárga jérce, a vörös, a fekete, az új vörös, pimpi (az egyik kedvenc? hiszen neve is van) hányadik tojását tojta. A csúcstartó, úgy látom, a sárga jérce volt, 1942. február 25. és 1944 februárja (?) közt, 361 tojással; de látok egy 380-as számot is, bizonyos „e.k." után, a végén pedig ez áll: „megöltük: 1944. jún. 5." A többieket a beszállásolt orosz katonák ölték, ették meg, pár hónappal később, októberben (egyetlen szerencsés megmenekült egy fehér búbos volt, az én kedvencem, erre az epizódra ugyancsak emlékszem, noha a háborús hónapokat, éveket mi, a szüleimmel és nővéremmel, a Farkas utcában éltük meg - de ez a Farkas utcai élet az iskolával, iskolákkal, barátokkal, háborúval külön történet). Az oroszok rovására a Mikes utcai házban nem csak ezt írták; legalább ennyire azt, hogy a katonák lovaikat a gyümölcsfák törzséhez kötötték, aminek következtében néhány körtefa nem élte túl a telet. Micsoda körték teremtek itt, az erdei vajonctól az angulémi hercegnőig meg egy apró, ám csodálatosan fűszeres gyümölcsű fajtáig, amelyet a sajátomnak tudtam, most mégsem jut eszembe a neve. A katonák okozta sérelem annál nagyobbnak számított, hogy nagyanyám Erfurtból szerezte be a kertészeti prospektusokat (a facsemetéket is?, azt nem tudom).

Egyszóval, a Mikes Kelemen 15. alatt a majorok öröksége - értelmiségi munka levezető évtizedében - folyamatosan tovább élt; és ebben, már a saját élesebb emlékeim szerint, édesapám fontos szerepet vállalt. Igaz, őt nem a veteményes és a majorság érdekelte (no87