Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

tője, 28. parcella, VI. tábla, 1. sor, 5. sz. sírhely." Többi felmenője valószínűleg a Szepes- ségben nyugszik. Apai nagyapja Sámuel Krompecher névre hallgatott. Anyai ágon Johann Genersich nagypapa ügyvéd volt, a szintén Johann dédapa volt az evangélikus lelkész, teológiai tanár.)

A névőrzést, illetve névváltoztatást illetően: Hantz Gyula nagyapám névváltoztatási engedélye 1903-ra datált, a Krompecherek egy része (francia Svájcban és talán Amerikában is) s a Genersichek megőrizték az eredeti családnevet, legfeljebb a kiejtésben idomult a név környezetükhöz. Az egykori Hantzok közt tudtommal sokféle magyarosított változat dívott, ám ezek (például a Harasztiak) felderítése már kívül esik lehetőségeim határán. Irodalmi adósságom viszont a Korompayakkal (Krompecher-utódokkal) való kapcsolatfelvétel, az irodalomtörténet-írás klasszikusa, Horváth János miatt is; anyai és apai örökségem (az Eötvös Kollégium révén) így még inkább egybeforrna - és rám is vetülhetne némi nemesség az irodalomtörténész szakmában.

2003. január 4.

Szégyellni való késéssel fedezem fel másik adósságomat - amelyet mostanáig inkább családinak gondoltam - a Kétvízközti majorok olvasásakor. Hogy a földrajztudomány mai felkentjei élnek-e az alkalommal Hantos Gyula születésének centenáriumán, bizonyára több tényezőn múlik, nekem azonban váratlan öröm a közel hatvan évvel ezelőtti úttörő tanulmány, amelyben gazdaságföldrajz, történelem és (ez az igazi meglepetés) nyelvészet találkozik össze, az oknyomozó tudomány már-már írói megjelenítő erővel összeállított nyelvi példaanyaggal egészül ki. (H. Gy. „szabályos" szaktanulmányaira is alighanem érdemes volna újra felfigyelni. Régi iratok, fényképek közt, besárgult papíron egy 1931-es dolgozat levonata: A magyar közigazgatás területi alapjai. Régiók /újjá/szerveződése idején milyen frissen hangzik például egy ilyen mondat: „S a racionalizmus mellé odaszegődik az empirizmus, éppen hogy racionálisak lehessünk - ne csak az íróasztal mellett, de az életben is." Huszonnyolc évesen volt valóságközelien bölcs.) Csűry Bálint hajdani tanítványa a kolozsvári Református Kollégiumban, jó érzékkel idézte föl gyermekkora, ifjúsága emlékeit, de arra is volt gondja, hogy a szakirodalom tanulmányozása mellett jeles kortársak véleményét kérje a „kiegészítő" részeket illetően. (Mészöly Gedeon, Viski Károly és Szabó T. Attila a megnevezett nyelvész-lektorok, a történelmi adatok, összefüggések megvilágításában - a sokszor hivatkozott Jakab Elek Ko- lozsvár-története mellett - Kelemen Lajos levéltárosi tanácsai, információi voltak fontosak. Kelemen Lajos különben nem volt ritka vendég a Mikes 15-ben, édesapámmal az Erdélyi Múzeum-Egyesületben kerültek barátságba. Kamaszkori emlékem néhány közös ebéd az emeleti lakásban - ott laktunk akkor -, Kelemen Lajos úgy mesélt a régmúltról, híres családokról, mintha tőlük, a szomszédból jött volna át hozzánk egy-két órára.) A nyelvi megjelenítésnek, a „kétvízközti majorok" közvetlen megszólaltatásának indoklása abszolút korszerű, meggyőző: „Vajon a tájnyelv, a tájszólás csak a nyelv, a szólás tudósának vizsgálódási körébe tartozik-e, mert a nyelvnek többé-kevésbé határozott törvények szerint létrejött tüneménye, változata? S nem vonható-e be a táj kutatójának, a geográfusnak munkaterületébe is, mert a tájra is jellemző, annak alkatrésze, termelvénye?" Szokatlan eljárását a fiatal földrajztudós másodsorban azzal menti, hogy már eltűnt nyelvjárásról (nyelvhasználatról) van szó, tehát nem vette el a nyelvészek kenyerét. „Harmadszor pedig - és itt érkezünk vissza a Mikes Kelemen (Major) utcához - talán inkább kötelezett, mintsem jogosított egy személyes körülmény. Az, hogy a leírt tájnyelv apai nagyanyám nyelve volt. Nagyanyám Kolozsvárt született s pár évi bánffyhunyadi tartózkodását leszámítva itt élte le egész életét, legnagyobbrészt éppen a régi Major utcában.

80