Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázsné Fodor Katalin: Ajánlás
zete egyre romlott, fáradékonnyá vált. Jó néhány orvosi rendelőben megfordult, szedte a gyógyszereket, s mivel soha azelőtt beteg nem volt, meg sem fordult a fejében, hogy komoly lehet a baj, s hogy a kiabáló tünetek ellenére senki sem ismeri fel a betegségét. 1982. október 26-án került végül kórházba életveszélyes állapotban, s ezzel megkezdődött a másfél évtizedes mindennapos küzdelem az életben maradásért, s ha lehetséges, az értelmes élet folytatásáért. Az ő számára, aki nem tudott lopott egy-két órában írni, valóságos kínszenvedés volt, hogy nincs lehetősége a folyamatos munkára. Nagyon sok terve, témája volt, gyakran mondta: kész van egy új regény a fejemben... Leírni azonban nem tudta őket. Többször kértem, próbáljon egy-egy részletet megírni, kidolgozni, vagy legalább vázlatosan magnóra mondani, de nem ment, ha esetleg meg is kísérelte, nem volt kézzelfogható eredménye. Inkább csak rövidebb lélegzetű írásokra vállalkozott, novellái, forgatókönyvei születtek, befejezett, átdolgozott megkezdett, korábbi műveket. Két-három regényhez, drámához gyűjtött folyamatosan anyagot, néha-néha beszélt róluk, küzdött a depresszió, a reménytelenség ellen, biztatva magát és bennünket a gyógyulás, a szabadulás lehetőségével. A gyógyíthatatlan betegség azonban nem engedte dolgozni, és nem engedte utazni, pedig kíváncsisága, érdeklődése a világ és az emberek iránt mindig ébren tartotta benne az utazási vágyat. Nem térhetett vissza az annyira szeretett Itáliába, Torcellóba sem. Az olasz kultúra iránti tisztelete, szeretete több gyökérből táplálkozott, s amikor az egyetemen idegen nyelvet kellett választani, egy percig sem habozott. Olaszul kezdett tanulni, hogyha kikerül Itáliába, beszélni tudjon az ottani emberekkel. (Bár nem voltunk évfolyamtársak, és részben szakjaink is különböznek, egy közös tárgyunk volt: az olasz. Bajor tanár úr óráira kezdtünk el együtt tanulni, ekkor születtek első terveink olaszországi utazásokról...) Az Olaszországgal való első találkozására 1969-ben került sor, az Eötvös Kollégium legendás kirándulásán. A mai egyetemisták jó része számára már nyilván nem jelent különlegességet egy ilyen utazás, a hatvanas évek végén azonban meghatározó élmény volt ez a csoportos csereutazás a bolognai (vagy padovai?) egyetemistákkal sok olyan diák számára, akinek addig nem volt módja még az országon belül sem utazgatni, legfeljebb kötelező iskolai kirándulások alkalmával. Közéjük tartozott a férjem is, aki - a többiek elmondása szerint is - úgy érezte magát az olaszok között, mint hal a vízben, a látnivalók, az élmények egész életére megőrződtek benne, s alig várta, hogy újra kiutazhasson. 1975-ben, amikor a Forrás-beli jelentkezése után első könyve, a Magyarok is megjelent, került sor első hosszabb utazásunkra. Nyolc napot töltöttünk Velencében, mielőtt továbbutaztunk volna Rómáig, bolognai és firenzei megállókkal. Nagyon, rajongva szerette Velencét. Az egész napos gyaloglástól holtfáradtan hazatérve néha már csak szédelegtünk, de ő akkor is kiment minden este a térre, aztán részletesen beszámolt a látottakról, hallottakról, rendkívül találóan, egy-két karakterisztikus vonással rajzolva meg néhány különös figurát. Itt láttam először, milyen megrendítő hatással van rá a körben megkonduló-felcsendülő harangszó, az ablakban állva, szinte egész testével itta fel a harangzúgást... És mentünk, mentünk egész nap, hogy mint afféle rendes turisták, minél több megnézendőt lássunk is. Hogy Torcellóba végül is mennyire határozottan törekedtünk, már 63
