Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)

A kapernaumi katona már nem hallgatta szavait, mert a százados közéjük állt, és intett a fejével, hogy menjen onnan. A kapernaumi a keresztfáktól elbukdácsolt a domb széléig, s onnan nézte, ahogy a galileait ráfektetik a keresztre, majd a tömeg feje fölé emelkedik a friss vérpatakokkal csíkozott emberalak. A keresztfán sokkal fiatalabbnak látszott, mint az imént. Látta, hogy sír, hangtalanul, összeszorított szájjal, a fájdalomtól reszket a teste. A kapernaumi katona is sírva fakadt, mind közelebb és közelebb vonszolta magát a kereszthez, zokogva felüvöltött:- Mentsük meg, mentsétek meg! Fiatal még, nagyon fiatal! A katonák odaugrottak hozzá. Az egyik hátulról befogta a száját. Mozdulni sem bírt. így álltak egy ideig, míg a százados nem intett, hogy engedjék el. A kapernaumi visszabotorkált oda, ahol az imént állt. A domb széléről újra visszakiáltott:- Mentsd meg magad, ha Isten fia vagy! Tegyél csodát! A százados intett az egyik katonának, hogy döfje át Jézust, minek várjanak to­vább, így is elhúzódott már a keresztre feszítés. Az egykedvűen, bambán bámu­ló arccal, unottan, kedvetlenül, de macskaügyességgel lépett a kereszthez és döf­te Jézusba a kését, majd megállt a názáretit kísérő két asszony előtt, akik egy­mást szorosan átölelve zokogtak. Mohón megvillanó szemmel vetette oda nekik:- A ruhája a mienk. Lassan eloszlott a tömeg a dombról. A három kereszt előtt ott állt a kapernau­mi katona. Sokáig bámulta a fiatal názáretit, aztán lebandukolt a dombról és le­ült egy kőre. Megsimogatta a szikkadt, terméketlen, köves földet. Messze a városban ku­tyák ugattak, ütemes dobpergés, sípok és dudák éles hangja jutott el hozzá. Las­san beesteledett, a város alatt fáklyafény gyűlt, emberek kolompoltak és kiabál­tak. Aztán a kíméletlenül s hirtelen rázuhant csendben tücskök százai szólaltak meg körülötte. Éppen a vidám tücsökzene s a csillagok közelsége juttatta eszébe a prédikátor szavait létezése értelmetlenségéről. A galileai bizonyosan az Isten fia volt, és nem pedig felbujtó, aki a százados szerint ki akarta űzni Jeruzsálemből a gazdagokat, s meg akarta tenni magát királynak. „Jézus a félelmet akarja elosz­latni, a halál boldogságát elhozni a földre...", továbbgondolni már nem tudta a le­hetetlent, végignyúlt a földön, ujjaival belemart egy száraz fűcsomóba. A halállal elérhető a szabadság, és mégis élni kell, élni kell, ismételte Jézus. Hogyan lehetne ezt megérteni? Hogyan lehetne ezt elfogadni? A názáretivel va­ló találkozás álommá, a képzelet játékává oldódott benne. Mintha nem is dél­után, de valamikor nagyon régen történt volna meg vele, a sivatagi hosszú me­netelések után, távol a folyóvölgyektől, amikor összefolyt nappal és éjszaka, élet és a halál, amikor az álom összefolyt a valósággal. Végül azzal nyugtatta meg magát, hogy ma is hasonló történhetett meg vele, hiszen, ha felidézi régebbi lá­tomásait és gondolatait, rájön, Jézus csak azt ismételte, csak azt fogalmazta meg, amit ő is érzett már régen. A prédikátor keresztre feszítése előtt is ugyanúgy ke­reste a halál okának a magyarázatát, mint ahogyan most is, hátha tud valaki vá­laszolni kínzó kétségeire. (A regény folytatása áprilisi számunkban.) 61

Next

/
Thumbnails
Contents