Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
A fenyőfacsemetéket nézte, de most nekik se tudott örülni: pedig már maga előtt látta, hogy milyen nagyra nőnek majd a háza előtt. Ott, az ablak előtt, az utcára néző kis kertben fogja elültetni. Télen megfagy a hó az ágaikon. Karácsonykor kinéz majd a zúzmarás fákra, a hosszú estéken ott őrködnek majd némán. Mindig is ezt szerette volna. Egy olyan otthont, amelynek minden kis zugát ők ketten, az asszonnyal teremtenék meg, s az emberek azt mondanák, igen, az ott az ő háza, a Fábián Andrásé... Az idegenség - mert kilátástalannak látta a helyzetét - nemcsak a jövő képében, de most is ott persegett benne. Délután volt már, sok-sok felhő árnyéka vonult át a réten, a Kraszna észrevétlenül mosta a szakadékos, vakító sárga partot, a tövises, sűrű bokrokból madarak rebbentek ki. Csak most figyelt fel a fiára. Ott ült előtte, nem mozdult, nem szólt semmit. Nézte a gyerek tarkóját, nézte, milyen felnőttesen bámul ő is maga elé, a térdén összekulcsolja a kezét. Csak a fél arcát látja, kicsike, kerek, húsos arc, a homloka... a homlokán viszont meg-meg- rebben a bőr, kézfejével óvatosan megtörli a szemét, közben egy picit a derekán felhúzódik a kabát. Fábián lopva könnyező fiát nézte és nem szólt, hirtelen féktelen boldogságot érzett, megmagyarázhatatlan és váratlan könnyűséget. A vasárnap délután csendje olyan volt, mint régen, mint gyermekkorában a tanyán, a Szamos mentén a legelőkön. Az emberi világ úgysem képes megmagyarázni, mitől buggyan fel ilyen hirtelen a jóság, a szeretet, az ember egyszerre csak úgy érzi, hogy a világ pontosan úgy helyénvaló, ahogyan van, és bizonyosan öröktől fogva tökéletes... *- Legalább a fiadra gondolnál! Megátkozlak, hogy még a sírodban se leled a helyed! - Fábiánná minden ízében remegett. - Mit csináltál te, meg akartad ölni Jeszenákot! Csak magadra gondolsz! O lesz itt a vezető. A fiadra gondolj, ne csak magadra, megöltél volna egy ilyen nagy embert? - ugrott a férjéhez, meglökte a vállát, aztán elfordult, leült a töltésre és tehetetlenül sírt. - Kést fogtál rá, azzal szaladtak hozzám, azt mondja mindenki, éppen te, akit senki meg nem védett soha! Azt hiszed, hogy valaki is melléd állna? Egyedül vagy, mint az ujjad! Senkire sem számíthatsz. Kit érdekel egy olyan ember, mint te... Éppen most, amikor olyan szegények vagyunk, elég a magunk baja. Van egy kis házunk, másnak még az sincs... Húzzuk meg magunkat... - nézett kétségbeesetten a férjére, aztán újra rátámadt.- Soha többet nem veheted elő a kést! - kendőjével megtörölte az arcát, a szeme alját. - Elvisznek, aztán elölről, hátulról úgy megvernek, mint Kristin Mátét, és senki sem tudja, hogy ki volt. O sem tudja, bekötötték a szemét...- Jól van, ne sírj. Én nem vétettem nekik. Engem nem bánthatnak. Nincs rá semmi okuk - csitította Fábián.- De Kristin Mátét megverték, mert az apja a földjét Amerikában kereste. Ez a baj. Minket is megverhetnek... Megkérdezik, hogy miből vettük a kis házat, meg a kertet, mindenki tudja, hogy miből vettük... hogy Németországban dolgoztunk egy évig, abból vettük a házat.- Ha emiatt bántódásunk lesz, akkor én... 51
