Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
A padlásajtó nyitva maradt, egy picit megmozgatta a szellő, olyan hangot adott, mint egy százéves varjú rekedt károgása. Kis szünet után újra meg-meg- mozdult a szürkére aszalódott deszkaajtó, aprókat károgva. • Egy ilyen Jézus kellene - mutat az öreg a képre. - Csak egy jelképes puccs, persze, csak egy jelképes puccs, olyan, amilyet egy Jézus-féle ember megtehetne. És megölnék. Ez eddig világos... S ahogyan Jézus halála után, úgy most is, semmi nem történne... Semmi. Szentté avatnák ugyan a halála után, lehetséges, hogy mindenki imádná a földön, de ahogyan régebben, úgy most sem jönne el a végítélet... Fábián nem hagyta, hogy folytassa az öreg.- Miért kellene ehhez egy puccs?- Úgy számítom, akkor színt vallana az Isten is... Megmutatná magát, valahogyan jelt adna... Régebben azt hittem, hogy itt vannak körülöttem az Isten jelei, a fák, a virágok, a születés és a halál örökös körforgása, az emberek és az állatok tekintete, a szél, az eső, a sötétség és a világosság, hogy amikor az emberek köszöntik egymást, akár az Isten képmásai tisztelegnének... De hát nem, ez nem így van... Sokkal egyszerűbb ez... Csak próbálkozás az egész, kóborlás az élet egyik formájából a másikba, s közben az élők kizárólag az élőkből élnek... És én sem voltam kivétel, persze, hogy nem... Ezért kellene egy olyan puccs, amelyben Jézus lenne a főszereplő, talán számítana valamit, talán rájönnének az emberek, hogy miképpen élnek. Talán Jézusnak, de még egy ál-Jézus- nak is sikerülne megváltoztatni az embereket: keressétek azt az értelmet, amely nélkül nincs halhatatlanság, amely nélkül a halál is csak egy a világ számos közömbös eseménye közül... Mert - és itt Kászoni Béla nevetésben tört ki - egyszer csak meghal az ember, és másnap ugyanúgy áramlik a friss levegő a Kraszna felől, mint annak előtte, kárognak a varjúk, a fecskék elrepülnek Afrikába a meleg tengerekhez, mi pedig - felfoghatatlan oktalansággal - már minderről semmit sem tudunk... Mert itt például nálunk agyagos a föld, agyagos íze van a gyümölcsöknek a temetőben, kóstoltam már az epret, a diót, még a virágok szaga is agyagos...- Maga is fél a haláltól? - kérdezte Fábián, és az öreg Jakabra, a szomszédjukra gondolt. Kászoni nem válaszolt. Ellépett a létrától, elindult az udvar közepére. Fábián követte.- Ezt a napot vakon is megtalálnám... Látod? Ott a házunk kéménye és mindig ott megy le a nap. Mintha a kéménybe zuhanna. Ez gyermekkorom óta így van... - az öreg halkan beszélt, elharapta a szavak végét. - A nap nem mozdult semerre sem... Tízéves lehettem, amikor még csak három kőház volt a faluban, a többi vályog és agyag, és olyan alacsony házak, hogy a fejeddel elérted az ereszt... Ekkoriban jelentek meg a békák. Elárasztották a falut, a házakat. Ha meghalt egy ember, üresen maradt a ház egyetlen éjszakára, a házat elfoglalták a fehér békák. Engem is ijesztgetett a kocsisunk felesége, hogy nálunk is beugrálnak majd... Én meg azt mondtam neki, hogy a nap bebújik a kéménybe és elűzi a békákat. A fényességnél nincs nagyobb erő. És akkor bementem a konyhá22
