Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Fried István: Régiók, nemzet(iség)ek a jövő Európájában
marad érintetlen az új szituációban, de mindegyik hozzájárulása alakítja azt a folyamatot, amelynek során állandóan újjá-gondolódik a személyes, a nemzeti, a regionális, és amely igazi létfeltétele az európai tudatnak. Még egyszer hangsúlyozva, a sokféleségen való szüntelen munkálkodás lehetővé teszi a más(ik), a mások nem puszta eltűrését (tolerálását), hanem értő befogadását, másképpen nevezve, elismerését. Az az aránytalanság, amely jelenleg egy államon belül a (számbeli) többség és a (számbeli) kisebbség viszonyát meghatározza, a regionális szerveződésben kedvezőbbé módosulhat, kiváltképpen annak belátásával, hogy egy kultúra összetettsége, a sokfelől érkezett hatásokat feldolgozó művelődés a nemzetiségi teljesítményeket a „többségi"-vel egy szinten értékeli, és önértelmezése, önmeghatározása nem tagadja szerkezetének és .jellegének összetevőit. Már Európa „nyugati" felén jórészt spi- ritualizálódtak a határok, és ez nemcsak a munkaerő szabad áramlását hozta magával, hanem a kölcsönös értésre való hajlam növekedését is. Anélkül, hogy a nemzet-személyiségek feloldódtak volna egy európai (tudatú) közösségben. Éppen ezért azokon a területeken, ahol a többnyelvűségnek és többkulturáltságnak legalább oly erősek a hagyományai, mint Nyugaton, azaz Kelet-Közép-Európában, időszerűnek mutatkozik a számvetés a kultúra-alakulás dialogikus hagyományaival; olyan művelődéstörténeti újragondolás, amelynek fényében átértelmeződhet a hajdani kétnyelvűségből és a kettős kulturáltságból kinyerhető örökség. Ugyanis még az egykori föderációs tervek sem kínáltak biztosítékot arra, hogy a kétnyelvűség (vagy akár a kettős kulturáltság) ne lenne önmaga ellen fordítható. Hiszen a XIX. század közepére agresszív célkitűzésekkel jelentkező mozgalmak ennek a közös - kelet-közép-európai - hagyománynak fölszámolására törekedtek; s a nemzetiségi tapasztalatok (bárhonnan érkeznek, érkeztek is) arra engednek következtetni, hogy a kétnyelvűségben (és a kettős kulturáltságban) azok az aránytalanságok és veszedelmek képződtek le, amelyek a kisebbség létezési feltételeit fenyegették. A nyelvi nacionalizmust megelőző periódusokban a kultúrák összeszövődéséhez járuló kétnyelvűség és kettős kulturáltság a XIX. századra az amúgy is igényelt asszimilációhoz vezető út egyik állomásává lett. Bretter György17 a XX. századra rögzült nyelvi szituációt jellemezve, előbb azt fejtegeti, miszerint „...minden ember több nyelven beszél. Anyanyelvét (...) legalább két alapvető jelentésrendszerben használja. Az első a partikuláris szféra: szerves kisközösségekben, ahol általános életnyilvánulásait valósítja meg, azt a nyelvet beszéli, amelyet az emberi nem fejlődése alakított ki. Második a társadalmi szféra: azokban a közösségekben, amelyekben alkalmazkodásának formáit valósítja meg, azt a nyelvet beszéli, amelyet helyesnek vél." A nemzetiségi személyiség élete során azonban csak bizonyos helyzetekben és bizonyos körben élhet anyanyelvével, a Bretter által társadalmi szférának nevezett helyzetekben, ha úgy tetszik, karrierépítése során az állam nyelvén kell megszólalnia. Bretter György megfogalmazásában: „A nemzetiség az esetek többségében, társadalmi érintkezéseiben a többségi nyelvet használja, ezért a két jelentés többnyire más nyelvhez kapcsolódik."18 S ha ehhez hozzászámítjuk a teljes iskolarendszer kiépítése előtt tornyosuló akadályokat, akkor a kétnyelvűség és kettős kulturáltság ambiguitásáról lehet töprengenünk. Mert egyfelől valóban gazdagodás a két nyelvi rendszerben való gondolkodás, és feltehetően nem vitatható, mily előnnyel és haszonnal járhat több nyelvi kultúra beható ismerete, másfelől az anyanyelv rétegnyelvvé, a partikularitás nyelvévé degradálása nem pusztán az államnyelvet emeli a presztízsnyelv rangjára, s így a nemzetiségi anyanyelv alacsonyabb rendűségét sugallja, hanem társadalmi átrendeződéssel jár(hat), hiszen az emberi élet szempontjából fontos pályákon nyelvi féloldalasságot hoz létre, így az orvosi, a mérnöki stb. szakszókincset az államnyelven kell elsajátítania a nemzetiséginek, ha hazájában felsőbb iskolai tanulmányokat akar folytatni. Ez a fajta kétnyelvűség osztja meg a (kisebbségi) személyiség létét egy esetleges szűkebb 113
