Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)

1893. deczember 25 én.

Ki tagadhatná, hogy vallásunknak igen sok szép ünnepe van, de ezen ünnepek közt talán nincs magasztosabb, lélekemelőbb, kedvesebb, mint a karácsony. Nagy örömmel tölt el ez az ünnep minden embert, legyen ez bár gazdag, vagy szegény, öreg, vagy ifjú. Mindig szerettem is karácsonyt, mindig jól telt el, különösen decz. 24 ke, de olyan pompásan még eddig egyszer sem, mint ez idén. 1893. decz. 24 ke volt életem legboldogabb napja. Épen azért, mert olyan nagyon boldog volt, le akarom írni az egész napot.

A mint reggel felkeltem, csak gyorsan öltözködtem és azután elmentem a templomba. Már a búcsúnál mondtam volt tanítványaimnak, hogy a ki teheti, jöjjön vasárnap az iskolába és innen együtt fogunk elmenni a templomba. A mint ma iskolám kapujához érek, jön felém a kis Jórend és azt mondja, hogy kívüle nem jött el senki; „nem baj" - feleltem neki, - „ketten el fogunk menni." Alig mondtam ki ezen szavakat, köszön valaki és én csak megpillantom a harmadik kötőkén volt négyes-tánczosomat. Már ez a találkozás magában is elég volt, engem boldoggá tenni, mert minek titkoljam, miért ne mondjam ki őszintén, hogy én ezt az embert szeretem. Hiába „a virágnak megtiltani nem lehet"; és mikor szeressek, ha nem most. Nagyon helyesnek tartom azt a mondatot: „Az élet fekete kenyér, a szerelem a vaj rajta", meg „az ember szerelem nélkül egy ég nélküli tájkép". Oh, milyen igazság rejlik abban és én bizony nem is bánom, hogy ezen heves érzelem rabja lettem. Rég ábrándoztam már az első találkozásról, mert én őt már első pillanattól kezdve szerettem. Észre is vehette azt mindenki, a ki naplómat figyelemmel olvasta. „Vannak dolgok e világon, melyek megmagyarázhatatlanok, s ilyen a hatás, melyet bizonyos személyek első pillanattól reánk gyakorolnak." Megmagyarázhatatlan az a mély benyomás is, melyet H. reám gyakorolt. - No de a sok frázis közt elvesztem beszédem fonalát, pedig a mai nap történetét meg kell örökítenem, milyen jól fog esni majd vagy 25 év múlva, mikor már olyan igazi vén kisasszony leszek, elővenni néha-néha kedves könyvemet és visszaemlékezni a boldog múltra. - Hát most megint folytatom decz. 24 ét. Elmentem hát Jórenddel a templomba és alig ültünk le, mikor megpillantottam a bal

oldalon---Jött azután még két tanítványom és kívülünk már csak két asszony volt, kik

végig hallgattuk a szép prédikácziót. Templom után Finály nénihez siettem s most nem volt a világon az a gróf, herczeg, vagy király, a kivel én cseréltem volna. Miért is cserélnék, hiányzik nekem valami, nem vagyok én irigylésre méltó? Óh dehogy [nem] vagyok! Van szép állásom, ha csúf is, de egészséges, víg kedélyű, megelégedett vagyok, a mire szükségem van, azt beszerzem, és a mi a fő: tudom, hogy az, a kit én szeretek, nem gyűlöl legalább.

Nem volt szép kalapom és most azért mentem Finály nénihez, hogy jöjjön velem egyet kiválasztani. El is jött velem. Igen szép zöld bársonykalapot választottunk és mikor abban a szép kalapban és az új ronde-kabátban az utczára mentem, ő volt az első, a ki meglátott. Újabb szerencse. De azzal sem volt még vége a mai nap boldogságának. Délután el kellett mennem valahova s útközben kivel találkozom újra: ő vele. Este felé elmentem Toncsival Hanaszievitzékhez, kiknek egy kis angyalt vittünk. A mint hazajöttünk, volt már nagy készülődés a karácsony-estre. Mikor csöngettek, csak éppen készen voltak a gyerekek munkájokkal. Besiettünk abba a szobába, hol az ajándékok fel voltak halmozva s melyben a karácsony-fa állott. Óh, mily boldog érzés fogja el ismét az embert ezeknek láttára. Van-e ember, a kiben nem támasztana ez a pillanat nemes feltevéseket, kinek szívéből hiányozna ilyenkor a szeretet hozzátartozói iránt. Nem hiszem, hogy létezne ilyen rossz ember a világon, azt gondolom magába tér ilyenkor a legnagyobb bűnös is. Bennem az este mindenféle érzelem váltotta fel egymást. Hazagondoltam s nagyon szerettem volna tudni, vájjon hogy vannak most otthon. Eddigelé még mindig szüleimnél töl80