Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)
kikérdeztem mindent, és arra az eredményre jutottam, hogy én vagyok a bűnös, mert azt mondtam neki a tegnapi órán, hogy „kóczos". Eddigelé nem tudtam, hogy ez a szó kétértelmű, a mit nagy nehezen szóhoz jutva meg is magyaráztam Marczinkievicznének. Szavaimra megszelídült ugyan egy kissé, de azért még mindig szükségesnek tartotta elmondani, hogy ő ugyan nem egyetemi tanámé, hanem csak iparosné, de mind-a mellett úri asszony, kolozsvári háztulajdonosné, ki igen sok iparosnével nem is áll szóba. Sokat beszélt még, míg végre jónak látta távozni. Könnyű nekem most már e fölött kaczagnom, de akkor úgy éreztem magamat, minthogy ha leforráztak volna. Legjobban azért haragudtam, hogy zavaromban egészen megfeledkeztem őt figyelmeztetni, hogy engem akkor keressen fel, mikor nincs órám; de hiszen én olyan paff voltam, hogy nem is tudtam gondolkodni. Óra végén igen szomorúan mentem haza azon tűnődve, elmondjam-e a történteket, vagy nem? Föltettem, hogy elmondok mindent úgy a hogy van. Délben el is panaszoltam bajomat, mire mindenki csak kikaczagott. Megjegyezte a bácsi, hogy ilyen kellemetlenségek még sokszor fognak előfordulni. A tanítás körül - mondhatom, - ez volt első kellemetlenségem, s azért nem is fogom elfelejteni soha. 1893. deczember 20 án. Magam sem tudom minek tulajdonítani azt a nagy szerencsét, mely engem e hó 11 én ért. Megválasztottak a Kolozs megyei tankerületi tantestület tagjának. Igen nagy örömöt okozott nekem a megválasztás, a melyet tehát szívesen el is fogadtam. 15 én megérkezett ismét a várva-várt kötőke. Daczára annak, hogy várva-vártnak nevezem, mégsem vártam annyira, mint máskor. Valamit sejtettem, hogy nem jól fogok mulatni és igazán nem is volt kedvem elmenni. Ezt a kötőkét Lindtnerék adták. Elmentünk 4 en, a két néni, Margit meg én. Mikor odaértünk, voltak már egynéhá- nyan ott s míg valamennyien összegyűltek, társasjátékot játszottunk. Sejtelmem sajnos - teljesült. Nem láttam magam körül azokat a kedves arczokat, mint a múlt kötőkén és bár ma annyit tán-czoltam, mint talán még egyszer sem - mégsem mulattam olyan kitűnően, mint pld. a múltkor. Daczára annak nem éreztem magamat boldogtalannak, mert tudtam s mind erősen hiszem, hogy nem valakinek közönye rontotta el nekem az estét. Valami jó mégis van abban, ha az ember nem olyan kifogástalanul mulat: nem éri utána baj; nekem sem volt utána kellemetlenségem, holott a harmadik kötőke után, melyen olyan boldog voltam, - nagy bánat ért. Akkor legalább annak vettem s nem is volt kellemes meglepetés ilyen mulatság után. A negyedik kötőke után nemcsak, hogy nem búsultam, de még örvendtem is: megválasztottak egy néhány nappal később a nevelésügyi bizottságba bizottsági tagnak és meghívót küldöttek a 19 én tartandó bizottsági gyűlésre. Természetesen el is mentem, bár ekkor sok volt a dolgom. Első voltam ott és azért meglehetősen unatkoztam, míg csak a többiek meg nem érkeztek és a gyűlés megkezdődött. Schwartzel Adél kisasszony, róm. kath. isk. igazgatónő felolvasása képezte gyűlésünk főpontját. Tárgyát: „Tíz perez a tanórák közt", igen érdekesen adta elő. Előadás után a théma vita tárgya lett s a gyűlés tagjai bizonyos pontokban állapodtak meg, melyek meg is fognak jelenni a „Család és iskolában." A gyűlés után hazakísért Schwartzel Adél és Binder kisasszony, mert nem rendeltem oda senkit. Sok mindenféléről szól mai naplóm, de nem valami érdekes, azért rövidebbre is szabom, mint a többit. Várom most a szép karácsonyt, legkedvesebb ünnepemet. 79
