Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)
Teljesen beköszöntött már a tél. Hópelyhek szállingóznak a levegőben, a melyek már nagy fehér takarót képeztek a föld körül. Olyan szomorú minden a természetben. Csendesek az utczák és csak ritkán hallatszik a hó ropogása, mikor egy-egy járó-kelő halad el az ablak alatt. Az olyan idő melancholicus hangulatot ébreszt az emberben, de ez a hangulat megváltozik, ha ismét felmerül emlékezetemben a decz. 1 én tartott kötőke, mely túlszárnyalta még az eddigieket is. Ezt a kötőkét ismét Grátzné rendezte a nőegylet javára. Kissé korábban mentünk el, de már akkor is tele volt minden szoba vendégekkel, úgy hogy daczára már meglehetős bő ismeretségeimnek a kötőkéken, megint csak egy csomó ismeretlent láttam magam előtt. Turcsányi tisztelendő úr mindjárt bemutatta az ő embereit, kik közül ott látjuk a két Haitit és Vermessyt. Rendkívül sokan voltak, úgy hogy eleinte nem is lehetett tánczolni; daczára annak igen érdekes beszélgetésbe bocsátkoztunk és folytattuk azt, míg végre megszólaltak a zene szavai. Tánczra kerekedett az ifjúság. Megint igen sokat és szívesen tánczoltam, bár nem egyszer voltam a nagy közönség miatt puffoknak kitéve. A négyesre Holczhammer kért fel, de aztán nem lett belőle semmi, mert nem érkezett még meg az, a kinek játszani kellett volna. Ezért azután tovább tán- czoltunk. Sok időbe telt, míg megérkezett a négyes-muzsikus. Most ismét felálltak a párok a négyesre s engemet Haftl kért fel, a mit el is fogadtam. Kerestünk vis-r vis-t. Holczhammerre bukkantunk, ki azonban azt mondta, hogy már van tánczosnője is, meg vis-r vis-ja is. Meglepetve megpillantotta bennem tánczosnőjét és disputáim kezdett tán- czosommal, minek az lett a vége, hogy a szegény Haftl négyest nem tánczolt, én pedig Holczhammer tánczosnője lettem. A négyes meglehetős gyengén ment ugyan, rendezője Aschendorf sem tüntette ki magát valami nagyon, de mi mégis nagyon jól mulattunk. Hisz éppen az a jó a négyesben, hogy mindenki elrontja. Utána egy - a suppécsárdásnak megfelelő - csárdás következett, melyet ugyancsak négyes-tánczosommal tánczoltam, még pedig végig. Olyan jó csárdást még sohasem jártam; nem bántam volna, ha csak reggel végződik. De - sajnos - minden mulékony! Sokat tánczoltam még ezután, legtöbbet négyes-tánczosommal. A társaság már kezdett oszlani s a mi kocsink is megérkezett, de egy fiatal ember hazaküldte. Nemsokára ezután megtiltotta a néni, hogy tovább tánczoljunk s át kellett mennünk a másik szobába az öregekhez, hogy lehűtsük magunkat. Tánczosaink követtek ugyan oda, de - a tán- czot nem hozhattuk magunkkal. Egyszerre csak újra hallom, hogy itt a kocsi: hazamegyünk. Imádkoztam, hogy előbb menjen Nelly néni Margittal, csak azután én Madeleine nénivel, hogy legalább még egy pár perczet tölthessek ezen kedves társaság körében. Isten meghallgatott s elment a néni Margittal; Czirják Mariska, én, Holczhammer, Grátz és Peller meg Toncsi pedig leültünk most az egyik szobába és igen kellemesen töltöttük az időt. A kocsi jó későre jött vissza, de azért mégis roppant rövidek voltak azok a boldog perczek. A jövő kötőkén való viszontlátás reményében elváltunk aztán a vendégektől és a szíves háziaktól és én nagyon boldogan kocsikáztam Madeleine nénivel haza. Sokat adnék érte, ha minden éjjel olyan szépeket álmodhatnék, mint akkor! Ha sokszor is tapasztaltam már igazságát azon mondatnak, hogy azon korban, hol a szív örülni tud, minden örömet Tantalus kínjaival kell megfizetnünk - de annyira még sohasem éreztem azt, mint más nap. Decz. 2 án, szombaton, semmi rosszat nem sejtve, egész boldogan mentem iskolámba. 8-10 ig az órák szokott egyhangúsággal folytak le. 10 kor megkezdtem a kézimunka-órát, melyben az egyhangúság hirtelen meg lett zavarva azáltal, hogy egy meglehetős elegánsan öltözött asszony minden kopogás nélkül azzal ront be osztályomba, hogy a lányával igen nagy baj van. Én nem is sejtve, hogy ezen nagy bajnak én vagyok okozója, mindjárt 1893. deczember 3 án. 78
