Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)

szükségem egy szerető szívre, egy olyan egyénre, a kivel rokonszenvezem. Iskolai dolgokról akarok beszélni, hivatásomról.

Október 4-én megkezdtem a tanítást istentisztelettel. Utána bemutatott a főtisztelendő úr a gyermekeknek, buzdította őket igen szép szavakban, a mi nekem is nagyon jól esett, így azután folytattam a tanítást; megismerkedtem lassankint a gyermekekkel, megszerettem őket és gondolom, ők is megszerettek. Most már nov. 10-ike van, de azért még most is alig múlik nap, a melyen virágot nem hoznának. Sokszor virágkereskedésből veszik; de ilyenkor mindig szoktam őket figyelmeztetni rá, hogy a pénzzel takarékoskodni kell. Egyszer azt felelte erre a kis Sebeszta: „De kisasszony, inkább veszek a kisasszonynak virágot, mint magamnak czukerlit." „Czukerlit sem kell ám venni, - válaszoltam én, - hanem be kell tenni a pénzt a takarékpénztárba." „Arra is marad még elég, kisasszony" jegyzé meg a kis leány.

Egy másik ismét azzal nyújtott át nekem egy pár gyönyörű rózsát, hogy ezek az utolsók az ő kertjükből.

Előfordult még sok ilyen eset s mindezek - mint bizonyítékai a gyermekek szereteté- nek, mely tudom nem volt tettetett - igen sok örömet szereztek nekem.

Ilyen kellemesen folyik az iskolai élet, igazán nincs hiányom semmiben. Nem vágyódtam mulatság után, mert mindennel meg vagyok elégedve, úgy, a hogy van; daczára annak, magától kínálkozott a szórakozás. A nőegylet mint tavaly, úgy ez idén is elhatározta, hogy két hetenkénti kötőestélyeket rendez, a melyek felváltva tartatnak meg az előkelőbb lutheránus családoknál. Az első kötőkét Grátzné adta, de nem a nőegylet, hanem a szegények javára. Mint a luth. iskola tanítónője nekem is jelen kellett lennem az estélyen. Margitot is elvitte a néni és így felültünk hárman nov. 4 én este 8 órakor a kocsira, mely gyorsan robogott a papi lak felé. A mint leszálltunk, meghagyta neki a néni, hogy V2IO órakor, én meg, hogy 11 órakor jöjjön értünk.

Azután felsiettünk a lépcsőn. A mint az előszobába léptünk, hallottuk már a szobákban lévők mulatozásainak víg hangjait. Innen azután átmentünk a következő szobába, hol a mamák már szorgalmasan kötöttek. A néni mindjárt ott maradt, mi azonban csak meghajtottuk magunkat és átsurrantunk abba a nagy szobába, a hol a fiatalság volt egybegyűlve. Leány-ismerősöm volt ugyan ott egy néhány, de a fiatal emberek közül csak egyet H.O., egy nagyon fiatalt ismertem. Következett tehát a bemutatások sora. A főtisztelendő úr - mint háziúr - seregenként vezette elém a fiatal embereket s nemsokára ismertem az egész társaságot.

Ha kimondjuk azt a kedves szót „kötőke", nemde önkénytelenül is arra a gondolatra jön az ember, hogy: no, itt majd kötni kell; óh pedig dehogy kell, nem is lehet, nem is szabad a fiataloknak. A kötést náluk a táncz váltotta fel, mely szerintem a lehető legjobb mulatságok közzé tartozik. Oh mikor is szeressen az ember tánczolni, ha nem 18 éves korában, azon korban, a melyben szerintem legboldogabb. Hány kellemes órát töltöttem én már táncz közben a Margitszigeten, Rákos-Palotán és adja a Mindenható, hogy még nagyon, nagyon sok óra így teljék el.

Jaj, de hol révedeznek gondolataim: a Margitszigeten, Rákos-Palotán, hisz én most egy kolozsvári kötőkéről írok. Hát nemsokára megérkezésünk után megkezdődött a táncz. Volt egy pár ügyes fiatal ember a tánczosok között, de legügyesebbnek mégis Holczhammert, egy tanárjelöltöt találtam. Csupán azt sajnáltam, hogy nem tánczolt velem annyit, mint szerettem volna. Négyes is lett rendezve, a melyet Grátz Gusztival tán- czoltam. Épen legjobban mulattunk, mikor a néni V2IO órakor a hazamenésre gondolt. De szerencsére még nem érkezett meg a kocsi; tovább mulattunk.

Mintha a kocsis nekem engedelmeskedett volna, éppen 11 óra volt, mikor a kocsi meg- állott a kapu előtt és most nem használt semmi kérés, el kellett válnunk a társaságtól, me76