Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)

(ha csak részben is) az a képességük, a melyet komoly hivatásuk betöltésére szereztek. Néha maga a tanítónő hibái is hozzájárulnak ahhoz, - de bizony elég sajnos, van rá példa, hogy néha önhibáján kívül éri az a baj. Ilyenkor népoktatási szervezetünk hiányában, t.i. iskoláink kevés voltában lelhetjük az okot. No de én nem akarom, hogy naplóm gán- csolója legyen az államnak, hanem kifejezést találjanak benne érzelmeim, hiányában egy igazi őszinte barátnőnek. Kolozsváron ugyanis valódi barátnőt még nem találtam. Nem is a társadalmi élet vonz engemet ide, óh nem, ahhoz képest az itteni emberek nem elég őszinték, - csupán kedves rokonaim és a vidék szépsége az, a mi szeretetem tárgyát képezi. S mikor kiejtem azt a két szót „kedves rokonaim", mindjárt gondolok ezen család fejére: legnagyobb jótevőmre! Genersich bácsinak köszönhetem mindenemet, a mivel rendelkezem, diplomámat, állásomat. Mi volnék most, ha az ő nemes szíve nem könyörül meg rajtam! Szüleim 14 éves koromig gondoskodtak ugyan arról, hogy kellő oktatásban részesülhessek, de itt azután megállapodtak, szomorú viszonyaink nem engedték, hogy tovább tanuljak! Fölmerült a kérdés, mi legyen hát velem? Kedvem igen nagy volt a tanítónői pályához, de hiányoztak az eszközök. S mikor szüleim nem tudták eldönteni, milyen pályát válasszak, mikor én már majdnem kétségbe estem, hogy milyen sors vár reám, akkor mutatta be nemeslelkűségét, áldozatkészségét nagybátyám. Megígérte, hogy a tanulás költségeit fedezni fogja addig, a míg képes leszek saját erőmből megszerezni mindennapi kenyeremet. Most tehát meg volt adva a lehetőség azt a pályát választanom, a melyet szívem óhajtott: a tanítónői pályát. Letettem a képezdében a felvételi vizsgát, mely eléggé jól sikerült s azért fel is vettek. Ott töltöttem 4 évet. Oh, milyen boldog idő volt az! 4 év életem legszebb szakában, óh mily sok örömmel teli! A tanáraimhoz való ragaszkodás, az a szeretet, mellyel kedves társnőim körülvettek, az a számtalan kedvesen, kellemesen töltött óra mély nyomokat hagyott lelkemben, mind ez feledhetetlenné tette nekem a képezdében töltött időt. O mily szívesen gondolok vissza arra az időre, mily szívesen váltja fel egymást az a sok különféle érzelem!

Hamar telt el a 4 év, letettem utolsó vizsgámat is: a képesítőt, megkaptam a tanítónői oklevelet s azután, - azután megváltam azon intézettől, a mely annyi boldog órámnak volt színhelye, megváltam társnőimtől, a kiket igazán szerettem. Mily nehéz volt ez a búcsú! Lehetetlennek látszott. Én talán örökre hagyjam el azokat, a kikkel megosztottam minden bánatot és örömet, a kikhez érzemények kötöttek, a kikkel úgy voltam, mint testvérekkel, - óh nem tudok tőlük egészen megválni. Vessen bár innen messze a sors, nem fogom őket elfelejteni, szellemileg fogunk érintkezni.

S a sors nem is hagyott engem az ő körükben. Messze vagyok tőlük, de daczára annak boldog, mert itt vagyok Kolozsvárott, a hová vágyódtam. Most csak imádkozom, hogy az ezen kedves városban való tartózkodásom ne legyen hiábavaló, fáradozásomnak legyen meg gyümölcse és fűszerezze a tanítói rögös pályát a gyermekek szeretete. Mikor megválasztásomat szeretett volt igazgatónőm tudtára adtam, megfogadtam neki, hogy pontosan fogom kötelességeimet teljesíteni és arra törekedni, hogy az intézetnek amúgy is jó hírét még inkább emeljem. Kérem azért a jó Istent, segítsen engemet ezen ígéret beváltásában, mert nincs jobb a nyugodt lelkiismeretnél.

1893. november 10 én.

Végre jutok ismét egyszer hozzá, hogy gondolataimnak szabad menetet adjak, érzelmeimet nyilvánítsam. Régi, jó barátnőim nincsenek itt, már csak levelekkel keresnek fel; azoknak hiányában naplómat tekintem úgy, mint egy igazi, őszinte barátnőt. Különben hisz most olyan dologról akarok beszélni, a melynek elmondásához nincs okvetlenül

75