Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)
vei együtt - s azzal együtt, ami most nem fog bekerülni a négy nemzedéket (és remélem, mindennek ellenére, hogy az ötödiket is) közvetlenül érintő, érdeklő dokumentumok regényébe. (Csak a leltár, regényünk hiányainak tudatosítása legalább fejezetnyi helyet igényelne. Mert ha elkezdeném sorolni, hogy kikkel ültünk itt együtt, a csergékkel takart szakadozó bőrfotelekben, Nagy Albert ázott fehér kakasa alatt-előtt, reggelig nem érnék a végére. Aztán meg össze kellene békíteni Balogh Edgár meg Páskándi Géza, Czine Mihály és Szilágyi Domokos emlékét, néhai Kiss Ferit Bori Imrével, Nagy Lászlót, Kormost, Esterházy Pétert és az egyszer itt megszállt Petryt Csurkával...) Mindent elönt a papír, a papírtenger (papírorkán) - írta versbe a nekem valamikor írói, meg magyar-román barátságot jelentő, de már alighanem fizikai halála előtt az én emlékezetemből a nemlétbe távozott bukaresti román költő, Marin Sorescu. (Jóval azelőtti a vers, amelyet a Korunkban is közöltünk, hogy szerzője, az 1990-es években, miniszterségig jutott volna.) Szóval a papír, amitől menekülnénk, de mégsem. Tehát továbbra is papírra, vagyis könyvbe próbálom átmenteni azt, ami a „rendcsinálás" ellenére, a fél ház kiürítésekor megmenekült. A kincsek messzire vezetnek, a Mikes utcai ház megépülése előtti időbe is. Nem tudom, melyik régi kolozsvári utca melyik lakásából került át ide nagyanyám félvászonba kötött gyöngybetűinek több mint százéves gyűjteménye, ez a legnagyobb kincs, amely mióta megismertem, nem hagy nyugodni. Az építtető házaspár 1893 szeptemberében tudtommal még nem ismerte egymást, amikor a későbbi Hantos Gyuláné, Krompecher Hermin tizennyolc éves evangélikus tanítónő elkezdte írni naplóját, „...azon korban [...], a melyet az írók szépnek neveznek, a melyben az ember a legboldogabb." Kolozsvárnak is boldog kora volt ez? 1893. szeptember 27. /:B. Eötvös József:/ Ki életét magasabb czélnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcseit: sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat. /:B. Eötvös József:/ Sorsunk reményleni e földön s csalódni, és szenvedni, ha csalódtunk; ez végzete mindennek, mi e földön él. Életed hosszú pályáján óvatosság legyei pálya, csalóka a hullám, messze a czél. / :Emil:/ horgonyod, kalauzod a kötelesség. Hosszú a 1893. szept. 27 én. Rég elhatároztam, hogy naplót írok, de a körülmények nem engedték meg. Most azon korban vagyok, a melyet az írók szépnek neveznek, a melyben az ember a legboldogabb. Én is az - igazán az vagyok. Tanulmányaimat elvégeztem s megkaptam a tanítónői diplomát; - de még ennél is többet: alkalmazást nyertem az én szeretett Kolozsváromban. Régen ide vágyódtam, még mikor növendéke voltam a budai képezdének, de sohasem hittem volna, hogy vágyam valósággá lesz, reményeim teljesülnek. És íme kérdezem, ne legyek hát boldog, ne adjak hálát a Mindenhatónak, a ki sorsomat eddig oly kedvezően intézte? Óh, mily könnyű erre felelni! Nézzük csak, - hányán vannak, a kik jó sikerrel végzik tanulmányaikat, a kik szintén rá vannak utalva, hogy állást foglaljanak, de a szerencse nem kedvez nekik. Évek múlnak - s ezek alatt kárbavész 74
