Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Ittzés Mihály: Egy zeneköltő az ezredfordulón
Ittzés Mihály Egy zeneköltő az ezredfordulón Vonások a hetvenesztendős Kocsár Miklós zeneszerzői arcképéhez A képíró szakmai becsülete azt kívánja, hogy a portré, amelyet meg akar rajzolni, mennél tárgyszerűbb, mennél megbízhatóbb legyen, habár tudja, hogy a maga szubjektív nézőpontja és ismereteinek mennyisége, adott esetben korlátozott volta, így vagy úgy nyomot hagy a vonásról vonásra kialakuló arcképen, melyet végül a szemlélők, a közönség elé bocsát. A vállalkozás nehézségét és az eredmény valószínű felemásságát csak fokozza, hogy a szóban forgó arcképet szavakkal akarja megalkotni, ráadásul nem is közvetlenül a kiszemelt személyről, hanem - alkotóművészről, zeneszerzőről lévén szó - elsősorban a művekben megnyilvánuló művészi-szellemi világának jellemzésével. E sorok írója elismeri ismereteinek korlátozott voltát, vagyis, hogy nem rendelkezik a tetemes életmű valóban minden darabjára kiterjedő ismerettel. Mégis veszi magának a bátorságot, hogy a hangzó formában megismert, meg kottában tanulmányozott művek, továbbá a szerzővel folytatott régebbi és közelmúltbeli beszélgetések alapján benne kialakult képet másokkal megossza. Teszi ezt abban a tudatban, hogy Kocsár Miklós generációjának, a „harmincasok nemzedékének" egyik legjelentősebb, nemzetközi sikerekben is méltán gazdag zeneszerzői életművét hozta létre, s gyarapítja ma is. Zenéről hangzó zenei bemutatás vagy legalább kottapéldák nélkül beszélni, írni szinte képtelenség. A lehetetlent mégis meg kell kísérelni, abban a reményben, hogy az itt olvashatók kedvet csinálnak a zenehallgatáshoz, s talán néhány észrevétellel, eligazító szóval meg is könnyítik a nem csekély szellemi kalandot jelentő ismerkedést a művekkel. A főcímben zeneköltőnek neveztem Kocsárt, s nem a hetvenedik születésnap - 2003. december 21. - ünnepi hangulatának fényében jutott eszembe a 19. századi romantika korából eredeztethető, ma talán kissé fennköltnek tűnő kifejezés. Kocsár Miklós bármely műfajba tartozó kompozícióiból alapvetően egy lírikus hangját halljuk ki - ami persze egyáltalán nem jelent érzelmességet, elomló lágyságot. Sőt, sokszor belső feszültségektől terhes, indulatos pillanatok színezik zenéjét. De talán nem véletlen, hogy a közel fél évszázados zeneszerzői termésben nem találunk operát. (A drámai műfajt színpadi és filmkísérőzenék képviselik szerzőnk esetében. Idevágó ismereteit az éves színházi karmesterséggel, zenei vezetői tevékenységgel alapozta meg.) Ha műveit nem tartalmi-hangulati, tehát költői oldaláról, hanem a zeneírás mestersége szerint, vagyis mintegy technikai szempontok alapján akarnám jellemezni, akkor ki kellene emelni a mívességet, a szinte kézművesekre jellemző gondosságot, mely alapvető vonása szerzőnk darabjainak. Ez azonban nem a lényege, hanem feltétele, segédeszköze Kocsár Miklós művészi kifejezésének, mint minden igaz alkotónál. Maga is úgy látja, hogy a kortárs zene útvesztéseinek, vagy legalább a közönség jelentős részétől való elszakadásának egyik oka az, hogy a zeneszerzők egy része az újat akarás hevében a technikára, a zenei nyelvi eszközök önmagukban való megújítására több gondot fordít, mint a 57
