Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Tódor János: Gettó–Magyarország

A Török utcában úgy csapnak le ránk, a vízmű és az önkormányzat kurva anyját emlegetve, az utcán ácsorgó cigányok, mint zöldülő vetésre a sáskák. A hasonlat azonban csak részben fedi a lényeget, ugyanis itt nincsenek színek, csak a ragacsos, földszínű szürkeség van. Az, hogy jobb- vagy baloldaliak, egyelőre (és aztán egyáltalában) nem derül ki, a hülye pártpolitikánál életbevágóbb dolgokról faggatnak és faggatom őket. Túlélési esélyeikről. Viszont a valódi polgári értékrend relikviáit véletlenül sem bírom felfedezni a romos házak, másoktól többszörösen levetett göncökbe öltözött, foghíjas emberek között. Meglehet persze, hogy ezen az újkapitalista-posztszocialista gagyi Magyarországon a nyomor a „polgári értékrend" legszervesebb (hogy a legorrfacsaróbb, az biztos) része. Mert hogy abból van mindenfelé a legtöbb. Belőle építkezik a büszke nemzettest, a magyar Balkán. Mondhatni, nálunk a nyomornak, ahogy az angoloknál a gyepnek, több száz évre visszamenő hagyományai vannak. Meg a lumpendacnak, azazhogy - a blőd Fi- deszes terminus technikusnál maradva - a polgárdacnak: ahogy elviselik azt, ami egy külső szemlélő (amilyenek egyebek mellett az efféle nyomortelepeket legfeljebb csak kampánycélokkal látogató megélhetési cigány politikusok és más lézengő ritterek) számára rövid távon is elviselhetetlen. Élni persze így is lehet, kérdés, hogy érdemes-e. Azazhogy nem kérdés, mert muszáj. A cigány polgárnak errefelé sem a létfilozófia, hanem a mindennapi betevő az alapproblémája. Meg hogy miből fizesse ki hónap végéig a majd százezer forintra felgyülemlett vízdíjának legalább a felét, hogy ne kössék le a csapját a vezetékről.

Könyörögnek a Török utcai cigány asszonyok, cigány emberek Kovács Istvánnak éppúgy, mint nekem, csináljunk valamit. Mi meg nézünk, mint a moziban, vagy a tévé előtt, ha valamelyik latin-amerikai metropolis elborzasztó bádogvárosáról látunk dokumentumfilmet. A szociológus-szociográfus és a sajtómunkás a leghaszontalanabb és legmazochistább hiénája a nyomornak. Legalább ígérni lenne pofám. De mit ígérhetnék én, aki pár óra múlva eltolom innen (is) a biciklit?!

Ott, ahol nem tudtak fizetni, elzárták a vizet. Naponta jön a lajtos kocsi, mert egy olyan fejlett szociális jogállamban, mint amilyen a Magyar Köztársaság, azért nem hagynak szomjan halni senkit. Mit szólnának Brüsszelben az (E)Urak. Igaz, hogy a víz pos- hadt, meleg, szaga van, de közegészségügyi szempontból a tisztiorvos nem talált rajta kifogásolnivalót.

Az ínsorvadásos lábbal rokkantkocsiba kényszerült 24 éves Balogh János ördöngös ügyességgel szlalomozik ide-oda az utcán; talán a benne felgyülemlett feszültséget és haragot akarja így levezetni. Mint egy minden mindegy alapon, időn túl élő amerikai veterán valamelyik Vietnám-traumás háborús filmben. Apokalipszis most, 2003 májusában Mohácson. O is, édesanyja is mondja a magáét. De mondja itt, egymás szavába vágva mindegyik Balogh. Merthogy majd mindenkit így hívnak a Török utcában. Jánosék május 28-ig kaptak haladékot, addig a 87 ezres tartozásból ötvenezret kéne leperkálni, hogy ne maradjanak víz nélkül. - Hát emberek ezek? Pont nyáron hagynak víz nélkül bennünket! - háborog János, aki hatodikos kora óta él rokkantkocsiban, és 23 ezer forint a „nyomoréknyugdíja". Édesanyja is ötven százalékos rokkant, Jánoson kívül még két gyerekről gondoskodik. - Január 5-én halt meg a férjem. Cukros volt, le kellett vágni a lábát. Én adtam be neki az inzulint. El tudja képzelni, milyen az két nyomorékot tisztán tartani egy olyan házban, ahol nincs fürdőszoba?

A Török utca házaiba ugyanis nem terveztek fürdőszobát, amikor a nagy 1966-os árvíz után felépültek itt, a Cigánygát mögött. Jánosék panasza meghallgatásra talált, az alpolgármester intézkedett, hoztak téglát, cementet, s megígérték, kőművest is szereznek, hogy a harmadik évezredben végre meglegyen az a fürdőszoba. De szegény cigányt még az ág is húzza: sokra mennek a fürdőszobával, ha elzárják a vizet.

54