Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében
getéskor mindent bevall, mindent magára vállal, csak legyen már vége a meghurcoltatásnak, amelynél már az is jobb, ha elveszíti az állását, és gazdálkodással foglalkozik. Ettől a gondolattól kissé megnyugodott, de amint megállt, hogy elővegye a zsebkendőjét, át- ellenben, a malomárok fehérre meszelt korlátjánál Kálót pillantotta meg; a pedagógus öklét a melle magasságába emelve ismét diót ropogtatott, s úgy tűnt föl neki, hogy egy pillanatig sem veszi le róla a szemét. Most már tudom, mit jelent ez a mozdulat! - ütött ki rajta a rémület. Azt akarja tudtomra adni a gazember, hogy bármit teszek is, ha védekezem, ha nem, ők ketten az igazgatóval előbb-utóbb úgyis összeroppantják a koponyámat! És hátrálni kezdett, és egyre hátrált a pecsenyefüstben, a trombita rikoltozása mellett, amely a gyér számú közönséget a vurstlihoz csalogatta. Hátrálás közben egyszer csak érezte, hogy belehuppan a körhinta egyik székébe, amely meglódul alatta, s mielőtt föl- ugorhatott volna, a hintáslegény már össze is csatolta az ágyéka fölött a láncot, és ő szállni kezdett a magasba, és már ott forgott az újságosbódé meg a pecsenyés sátor fölött, a malomárok megcsillanó vize és a céllövölde fölött, a csatornák, tetők és kémények fölött, az emberek fölött, a nyugalom fölött, az élet fölött az űrben, a rettenetes űrben... Egy mozdulattal a szívéhez kapott, aztán tátogva elejtette a fejét, és már nem is hallotta, hogy odalenn ordibálni kezdenek, és azt kiáltják, hogy állítsák meg azt az ördögi hintát, mert egy ember rosszul lett... Mikor kioldozva leemelték a székről, már nem volt benne élet... Szívszélhűdésben halt meg, és örök talány maradt a városban, hogy miért ült fel a körhintára ez a komoly, megfontolt és közmegbecsülésnek örvendő ember." A körhintára felültetés sajátos, a sztálini-posztsztálini korra ugyancsak jellemző módozatát hasonló írói erővel ábrázolja, párbeszédesei Bálint Tibor egy másik kolozsvári regénytörténetben, pontosabban a Bábel toronyházának az egyetemi városhoz kapcsolódó fejezetében; itt - a felületen maradó Hamudius- (Ceaugescu-) történettel szemben - lélektani-történelmi remeklésben jeleníti meg a körön és szakmáján kívül rekedt értelmiségi, Rózsa tanár úr végzetes megaláztatását. Ahogy a családi házukba, föléjük költözött szekus őrmester megfélemlítéssel, ravaszsággal, kitartással hatol be Rózsa Kázmér volt egyetemi tanár (az egyetemről politikai okokból eltávolított, tehát eleve kiszolgáltatott ember) lakásába, tör be mindennapjaiba, használja ki a lélektani és politikai pillanatot, veszi birtokába a még korabeli törvény szerint is másét - az nyugodtan minősíthető egy újkori „Metamorphosis Transylvaniae"-leírásnak, a legdrámaibb sűrítésben. A „humanista csodabogár" eleve védtelen az egyenruhába bújtatott erőszakkal szemben, a megjelenített kor eszközei pedig fokozzák, gyorsítják a kívánt hatás elérését. Részlet a tanár és a szekus őrmester találkozásainak, beszélgetéseinek döbbenetes sorozatából: Én nem vádolom a tanár urat, én csak figyelmeztetem, hogy fontoljon meg minden szót, és kerülje a szabad szájú embereket, akik bajba sodorhatják, noha ön a barátainak nevezi őket... Rózsának remegni kezdett a térde, és a gyomrából savanyú íz húzódott fel a torkába. Az őrmester folytatta:- Van egy román közmondás: Guru bate curul. A szádnak köszönheted, amit a seggedre kaptál. Nos, erről van szó, és egy percig se felejtse el, tanár úr, hogy a szekuritáté mindent megtud, amit meg akar tudni, és olyan eszközeink vannak, hogy százötven méterről is kiszűrjük az egyéni hangot, bármilyen zsibongás is legyen például a sétatéri pad körül, ahol ön a barátaival társalog. Ha óhajtja, tüstént tehetünk egy próbát! Mesélje el a tanár úr, hogy utoljára miről diskuráltak, és én megmondom, stimmel-e a beszámoló... Rózsa egy ideig gyámoltalan szomorúsággal mosolygott Porkolábra; először azt hitte, csak kérkedik, de aztán belédöbbent, hogy ő is hallott arról a félelmetes készülékről és elsápadt. 84
