Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében

ban erősen nemzeti érzelmű. És nem szerette a zsidókat. Ez valamilyen módon mindig kibukott belőle. Persze nem úgy, hogy én antiszemita vagyok, ilyet ő nem hangoztatott. De ez úgy kiderült, mindenki tudta róla Kolozsváron. Ezenkívül ő soha nem volt besúgó. Ez is biztos. Túl intelligens, hogy úgy mondjam, elasztikus politikát folytatott. Az ő politikája az volt, hogy úgy kollaborál a román hatóságokkal, hogy ez az adott keretek közt a magyar élet maximális kifejtését lehetővé tegye. Meg kell hagyni, hogy van ebben politikai ráció. Én nem vagyok ennek a híve, de nem minősíthetem besúgásként vagy árulásként. Ez egy bizonyos történelmi helyzet reális tudomásulvétele. Választanod kell: vagy azt mondom, hogy »nem közösködöm veletek« vagy azt, hogy »van egy hivatásom: menteni a menthetőt, a magyarság pozícióit valahogyan biztosítani kell«, de akkor ehhez vállalnod kell egy bizonyos együttműködést is. Balogh Edgár soha nem volt besúgó, és képtelen is lett volna rá. A magyarok közt is sokan nem szeretik, pedig biztos, hogy őszinte magyar politikus volt, és nagyon sokat sikerült is mentenie ezzel a fantasztikus cirkuszi mutatvánnyal. Ez a magyarok szemében részint rettenetesen ellenszenves volt, habár meg kell hagyni, hogy ő elsősorban nagyon jó magyar hazafi, és ezért is csinálta több-kevesebb sikerrel. Ezért neki nagy nimbusza is van, mégpedig joggal, mivel ez az, ami számít."

A harmadik - már nem professzori és csak részben kolozsvári vonatkozású - közéleti példa, amely nem kevésbé alkalmas regényes megjelenítésre (bár hasonló sorsok már az irodalomból is ismeretesek): a Jakab Sándoré. Jakab kommunista pártaktivistaként érte meg a „felszabadulást" (az 1944-es változást), Kolozsvár tartományi titkára, majd a pénzügyminiszter (Luka László, azaz Vasile Luca) helyettese, Bukarestben. (Felesége a kolozsvári Dermata cipőgyár tulajdonosának a lánya volt.) Jakab Sándort 1952-ben, ártatlanul, húsz év börtönre ítélték (Luka perében), tizenkét évet magánzárkában töltött - és már jóval Sztálin halála után is azt emlegette, „Sztálin elvtárs nem tudja, hogy vele, Jakabbal mi történt". Tóth Imre úgy beszél erről a hajdani elvtársról, mint nagyon tehetséges, de irtózatosan arrogáns emberről. (J. S. amikor már nem volt elkülönítve, összekerült a börtönben saját ügyészével is. „Ez különben elég gyakori eljárás volt: elítélt és ügyésze egy cellába.")

Sztálini, posztsztálini idők regényei

Kisemberek írójaként alkotott jelentősét Bálint Tibor már a Zokogó majomban - „átlagos" megalázottak és megszomorítottak korjellemző regényét írta (tovább) Zardndoklds a panaszfalhoz címmel (1978), hogy aztán a Bábel toronyházában (1996) ne titkolja társadalombíráló indulatát, célzatosságát. A „panaszfalnál" mindenféle vétségek, bűnök megvallatnak - olyanok is, amelyeket nem követtek el, illetve az elkövetők maguk az ítélethozók, az állam elnyomó szerveinek képviselői. Arra is van példa - legalább egy utalás erejéig -, amire Tóth Imre emlékezik (Jakab Sándort említve), mármint a börtönben hitét őrző kommunistára („Eleinte össze voltunk zárva mindenféle bűnözővel, és sosem felejtem el, hogy Jóskát valami vasgárdisták meg akarták verni, mert marxista szemináriumot tartott egy csoportnak..."); a többség azonban Bálint Tibor világából való, ők az örökké félelemben, kiszolgáltatottságban élők, a jobbra reménytelenül áhítozók. Tulajdonképpen közéjük tartozik a Pénzes László nevet viselő tanárember, aligazgató, akire ráosztják a szocializmus ellensége szerepét, s ennek megfelelően folyik a meghurcoltatása - tökéletes eredménnyel:

„Egy csüggesztő este, amikor megint Bunácsi elvtárstól jött, a Vízimalom utcán át, ahol egy beépítetlen telken körhintát állítottak fel, arra gondolt, hogy a következő beszél83