Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében
hogy ugyanez a Mester Zsolt a kilencvenes években induló nagyváradi Sulyok István Református Főiskola első rektora volt); 2004-ben a budapesti Pont Kiadónál megjelenik egy hosszú című interjúkötet - „Az életben van, amit az ember nem tesz. És tesz..." -, benne az eredetileg villamosmérnök, majd a twentei egyetemen filozófiát tanító kérdező (a Budapesten született Várdy Péter) faggatja a Szatmárnémetiből elszármazott, Bukarestben egyetemi tanárrá lett, 1969-ben már kizárt párttagként Németországba távozott, a regens- burgi egyetemen a tudományfilozófiai tanszéket vezetett, ma Párizsban élő nyolcvanhárom éves Tóth Imrét (születésekor: Roth), aki a matematikát Kolozsvárt kezdte tanulni felső szinten, és akinek a kommunista mozgalomban szerzett élményei, börtönei jelentős részben Kolozsvárhoz kapcsolódnak. Mester Zsolt könyvéről így vélekedik Panek Zoltán: „Nem hiszem, hogy írtak volna az utóbbi negyven évben Közép-Európában olyan regényt, amelyben több tárgy szerepelne, mint a Koppantóban. És minden a helyén; és minden elmozdul; és minden szétszóródik a végén." Tóth Imre elsősorban az eszmékről, az eszmék kiszolgálásáról és elárulásáról, a kiszolgálókról és elárulókról beszél, hangsúlyosan pedig a világ, Románia és Magyarország zsidóságáról, a kommunizmusról, a nacionalizmusokról, az elmélet és a gyakorlat szintjén - akarva-akaratlanul a szétszóródásról is szólva. A „fikciók" szerzői - Bálint Tiborról, Csíki Lászlóról és Köntös-Szabó Zoltánról lesz szó ebben a fejezetben - ezt a kort idézve, szükségszerűen beleütköznek ugyanezekbe a kérdésekbe; persze, a nézőpontok nehezen egyeztethetők össze, ám a sokféle közelítésből alakulhat ki a XX. század Kolozsvár-képe. A XX. századé, amelynek állítólagos végét az 1989-es év jelezte. Ennek is van kolozsvári dokumentuma, Kiss János naplójában. Idegenek a házban Noha Szilágysomlyó a fő színhelye a nemrég újra kiadott Koppantónak, a szerző kolozsvári iskolai emlékei (a Református Kollégiumból), a második világháború átvonulása Kolozsvár fölött, az újjáépítés (a Református Kórházé), aztán a félelem, a meghurcoltatások ideje - nem kevésbé fontos mozzanatai, motívumai Mester Zsolt önéletrajzi regényének. „Bármennyire közömbös volt is nekem kolozsvári házunk az utóbbi években, fájt viszontlátni jelenlegi állapotában. Az utcára néző ablak bedeszkázva, a teraszajtó betörve. Bent kiráncigált fiókok, szétdúlt szekrények, feldúlt ágyak. Az ebédlő közepén, a parketten nagy égett folt. Az összes befőttesüveg összetörve - tartalmuk nem hiányzik. Hiányzik viszont a telefon; helyén, a kis asztalkán tizenkét személyes ezüst evőeszközkészlet: kés-villa-kanál. Idegen holmik keverednek a sajátjainkkal. Csak egy nincs a házban: élelem." E háborús képhez tartozik a könyv következő soraiban leírt, másfél órás „zongorahangverseny", egy németül tökéletesen beszélő fiatal (nyilván orosz) tiszt Chopin-já- téka a romos szalonban. Valamivel előbbi a város bombázásának következményeit felvillantó, valóban apokaliptikus mozzanat, a ház környékéről és a kórházról: „Az első bomba a két szomszéd ház közé esett, a tanítóék háza összeomlott, a néni eltűnt. Aurel bácsit két nap múlva ásták ki a katonák - apám segítségével - a romok közül: életét a ruhás- szekrény óvta meg, amelybe a pénz után kotorászva behajolt. Lidit is megtalálták - a jobb karját, amit a kezében szorongatott kapukulcsunkról azonosítottak. A kórház telitalálatot kapott, csak a tűzfala maradt épen egyetlen második emeleti kórteremmel, ami odaragasztott fecskefészekként meredezett a magasban. A légiriadó alatt ott rekedt frissen műtőit beteget tűzoltólétrán hozták le. Életben maradt, mert a kórház egyik fiatal orvosa mindjárt a támadás után felmászott hozzá a kiálló köveken, gerendavégeken a csodálatosan épen maradt szobába, és három napig kötélen húzta fel a magasba a gyógyszert, a 80
