Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében
kötszert és az élelmet." Az ifjú kollégista emlékei közé tartozik a kolozsvári gettózás is, illetve egy Buchenwaldból megmenekült zsidó öregasszony, Sári néni kapkodva, összefüggéstelenül előadott megdöbbentő története, az orvos-apával való találkozáskor. A háború után történtek folytatólagos leírása a Kolozsvár-história kevésbé feldolgozott része, jóllehet igazságtalanságokban, visszaélésekben, kegyetlenségben ez is megkerülhetetlen életanyag. Ahogy Mester Zsolt szinte szenvtelenül kezdi az emlékezést: „Egy nap apámat megidézik a bizottság elé - tisztogató bizottság a neve -, gondterhelten, de nem ijedten megy el hazulról, teljesen letörve tér vissza. Három nap alatt el kell hagynia Kolozsvárt. A bizottság egyetlen szótöbbséggel határozott így, sokan álltak ki mellette, ezeket azonban letorkolták, végül is az a döntés született: apámnak három napon belül el kell foglalnia a kőrösfői körorvosi állást; ha nem foglalja el, többé állami állást nem vállalhat." A fiú a kollégium egyik tanárához költözik albérletbe, a félig lebombázott házba idegenek költöznek. („Amikor megértem, hogy apám miért hagyta »azokat az idegeneket« a házunkba költözni, már elég sok mindent értek. Ha apám fél valamitől, akkor már nagyon nagy bajnak kell lennie. Ha ő fél, vajon én biztonságban vagyok-e még?") A családi kálváriának ezzel még koránt sincs vége, vizsgálati fogság, alaptalan vádak - és az ifjú (a későbbi orvos-író) számára a legdöbbenetesebb élmény: a lehetséges tanúk elzárkózása, az apát tisztázó múlt bizonyításának sikertelensége. „Dante »sétája« a pokol bugyrai között. Orrunkra csapják az ajtót, letagadtatják magukat, jöjjünk holnap, holnap nincsenek otthon; képmutató sajnálkozás, végeérhetetlen mellébeszélés, rideg visszautasítás; olykor még mintha káröröm is vegyülne mindebbe. De végigcsinálom, ha belepusztulok is. Eleinte csak kipipálom a kék füzetben a neveket, később saját rendszerű titkosírásommal feljegyzem, ki hogyan viselkedett velünk. Estére holtfáradt vagyok, mégsem tudok elaludni, sokáig forgolódom és terveket kovácsolok sérelmeim, megaláztatásaim megtorlására." Megtorlásokra nem kerül sor, a történelem túllép e sérelmeken - és az emlékezőnek is sikerül átlépnie a bosszúforraláson; immár saját családi életét, orvosi pályáját kezdheti építeni. Az egyetemen volt egy tanár... Tóth Imre a másik oldal tanúja, szükségszerűen másképp emlékező, de ugyanúgy (persze: másképp) objektivitásra törekszik. Ám van-e teljes objektivitás, különösen olyan történések után, amelyekkel a múlt század második fele „megajándékozta" az emberiséget - és benne az erdélyieket, a kolozsváriakat? A Várdy Péter jegyezte izgalmas, másutt tabuként kezelt témákat nem megkerülő beszélgetőkönyv emlékezetes lapjai azok, ahol ismert kolozsvári közszereplők jellemzését kapjuk. Talán a legmeggyőzőbb, már-már regényfejezetté (regényvázlattá?) emelkedő emlékezés az egykori matematikaprofesszort, Borbély Samut (1907-1984) állítja elénk - az 1944 előtti és utáni évekből. A történet attól még csak vonzóbb, hogy Tóth Imre úgy idézi itt a régmúltat, mint ami zsidótudata alakulásában sorsdöntő volt. íme a történet: „Az egyetemen volt egy tanár, Borbély Samu, akit a diákok imádtak. Mi aztán személyesen is nagyon összebarátkoztunk, nagyon közel kerültünk egymáshoz. A Borbély Samu a húszas években végzett Berlinben, a legnevesebb német műegyetemen Berlin-Charlottenburgban, Samuel von Borbély, így írta alá a nevét. Régi erdélyi unitárius családból származott, Péchi Simon rokonság, ő maga is az erdélyi unitárius egyház egyik presbitere volt. A húszas-harmincas években Berlinben élt, a Polytechnikán volt asszisztens. Alkalmazott matematikával, differenciálegyenletekkel foglalkozott. Hamel 81
