Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók zápszínháza

ezekkel az emberekkel. Az összes rabnak adassák meg a mindennapi kenyér. Adassák meg nekem a mindennapi imádkozás képessége. Kukurikú!"

Istók újabb matúrán jutott túl. Tán újjá is született, bár időbe telik (tizenöthúsz évbe is akár), mire a magzatvíz leszárad róla. Mostantól ő már nem Pápaszemes Gácsér, a sivatagi hullámlovas és kávéházi zaccügynök, hanem a belevaló, tökös Samsissimus Főistók, a galaktika úttörője, kozmikus garabonciás, aki könnyedén elválasztja a világosságot a sötétségtől, és vígan aláveti magát bármely világi és egyházi hatóság illetékességének és autoritásának (egy darabig legalábbis, míg újfent ki nem nyílik fejében a kisbicska).

„Pár nap múlva karácsony: ollót kell vennem anyámnak, hogy elvághassa a köldökzsinóromat."

*****

A fellebbviteli bíróság súlyosbítja az elsőfokú ítéletet, és kimondja: vagy bib- liofágia, vagy flagelláció. Istók - Magyarvár főterén, nyilvános ítélet-végrehajtáson - vagy megeszi a bűnjelként lefoglalt, széljegyzettel meggyalázott politikai gazdaságtan-könyvet, vagy pedig deresre húzzák, és korbáccsal százötvenet húznak lecsupaszított fenekére. Istók habozás nélkül a flagellációt választja. „Jobb énnekem tisztességemre megkorbácsoltatnom, mint szégyent vallanom latrok könyvének megevésével." (Nem csillapul hát, hanem hatványozódik a kín: az idősb Istókra csak ötvenet vertek, mert beállt, őrá meg háromszor annyit vernek, mert nem állt be vöröskatonának.)

Ez dönti aztán végromlásba Magyarvárt.

Egy márciusi kedden, 1966. március 29-én, Istók huszadik születésnapja tájékán az állami főkorbácsnok óriási néptömeg előtt másodfélszázat mér az úrfi pucér fenekére a város főterén, az erre az alkalomra összeeszkábált deszkaemelvényen.

A szovjet helyőrség zenekara indulóra zendít, recsegnek-ropognak a trombiták, megperdülnek a dobok, csattognak a réztányérok. Megjelennek az emelvényen a „magyar népköztársaság" bírái és „népi ülnökei". Tetőzik az izgalom, amikor fölvezetik a bilincsbe vert, szürke darócba öltöztetett Istókot. Lábujjhegyen nyújtózkodik mindenki, sokan a környező fákra másznak. Tolongás, kavarodás, ökölrázás, indulatos szitkok, sikongások („Jézusom, ezt a helyes gyereket akarják megkorbácsolni?"). Fogadások kötődnek, hogy Istók túléli-e a kegyetlen suhalmakat.

A dobok másodszor is megperdülnek, föllépdel az emelvényre a vörös palástot viselő főkorbácsnok. Mielőtt bekötözné Istók száját, hogy ne óbégathasson, az úrfinak sikerül egy rövid szózatot intéznie a jelenlévőkhöz:- Magyarok! Ideje, hogy elsöpörjük ezt az átkozott, meghasonlott világot, ahol a becsületért bitó, az árulásért... - De az állami főkorbácsnok erőszakosan belefojtja a szót, s közben azt dünnyögi: - A világ föleszmél majd, ha látja a munkámat.

Istók szavait mennydörgő tapsvihar fogadja, a férfiak földobálják kalapjukat, a nők színes kendőket lobogtatnak.

A tömeg közé vegyült titkosrendőrök magasra emelt ököllel ilyesmiket rikol- toznak:

7