Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

Sűrűn eljött hozzánk. Tetszettek neki a gyerekjátékaim. Biztatott, ne hagyjam abba, sőt az akvarellfestésre is rávett. Azt mondta: „Ne az emberekre hallgass, hanem a szívedre és a lelkedre!" Sokat tanultam tőle, rengeteg tanácsot adott. Nemcsak az élet dolgaiban, hanem a festészetben is. Elmagyarázta, sőt le is írta, hogy miként kell alkalmazni a színeket. Menyusnak fölöttébb szomorú élete volt, de csak keveseknek mesélt róla. Amikor a hetvenes években madridi utazása kapcsán felkerestük Pozsgay Imre kulturális minisztert, akkor sem arról beszélt, hogy mi járatban vagyunk, hanem az én dolgaimmal hozakodott elő. „Barátom és gondnokom" - így mutatott be mindenhol. Istenem, milyen szabad életünk volt Menyussal! Alig értem haza a munkából, ő már várt rám. Felültünk a motorra, Bajáig meg sem álltunk, másnap reggel tértünk vissza. Nappal pihent, éjszaka festett. Sokfelé eljutottam általa, hogy csak a hajósi vagy a tokaji művésztábort említsem. És ne feledjem: sokat köszönhetek a feleségemnek is, mert amíg távol voltam a családi háztól, becsületesen helytállt helyettem.

Czár Jánosné Eszter néni a libatelepen dolgozott, amikor Menyus bácsi gondját kezdte viselni, később pedig a megyei múzeum alkalmazta főgondnokként, havi nyolcszáz forintos fizetésért. A faluban nem értették, miért tart ki egy „csodabogár" mellett.

Hetente kétszer-háromszor meglátogatott bennünket Menyus bácsi. „Itt vagyok gyerekeim, jöttem vacsorázni." És én jól tartottam. Ha Pestről érkezett, felesége, Angéla ideszólt telefonon, legyen gondom a férjére. De hát ez számomra természetes volt! Menyus bácsi különben is hallgatott rám. Nem akart reggelizni, s engem hívtak el hozzá, hogy bírjam jobb belátásra. Csak annyit mondtam neki: „Menyus bácsi, muszáj reggelizni, mert a festéshez is kell erő." Vonakodott, hogy nem éhes. „Rendben van, akkor csak any- nyit egyen, amennyi jólesik" - biztattam tovább. És szót fogadott. Feleségével (akit Angyalkának hívott) megbízott bennünk, szinte családtagnak, vagy inkább gyerekeiknek számítottunk. Engem sem bejárónőként vagy gondnokként kezeltek. Minden dolgukról, sokszor még a pénzügyeikről is tudtam. Megtörtént, hogy Menyus bácsitól kértem pénzt alsóneműre, pizsamára, ruházatra. „Nincs nekem szükségem semmire!" - próbált tiltakozni, de aztán erélyesebben léptem fel, s azzal érveltem, hogy halad fölöttünk az idő, bármikor kerülhetünk orvoshoz, legalább tiszta ruha legyen rajtunk. Sikerült meggyőznöm, és Angélával már indultunk is bevásárolni. Ha ősszel felköltöztek Pestre, mentem velük és kitakarítottam a lakásukat. Miskén pedig télen havonta kétszer begyújtottunk, hogy a képek állaga ne romoljon. A rendszerváltás után azt írták rólunk egy újságban, hogy akadályozzuk a Tóth Menyhért Alkotóház tevékenységét, mert nem adtuk oda a kulcsot akárkinek. Azelőtt meg úgy vélekedtek, hogy olyan ott az élet, mint egy kuplerájban. Nyilván nem tudták mire vélni, miért jöttek ide a művészek vagy a gyerekek. Nem értékelték semmire, pedig a falunak csak jót tett volna. Amikor a megyei múzeum vezetőségében változás történt, befejeztem a gondnokoskodást, de erről inkább ne is beszéljünk.

Ismét Czár Jánosé a szó.

A faluban rajtunk kívül senki más nem örökölt Menyustól. Soha nem fogadtam el tőle pénzt, bármilyen munkát is végeztem nála, legyen az paprikatolózás vagy építkezés, úgyhogy képet adott fizetségül. Sokan kinevettek volna ezért, pedig tudom, hogy másokat is megajándékozott, de ők visszaküldték vagy feltették a stelázsira. Vannak, akik azt gondolják, gondnokként bármit megengedhettünk magunknak. Szeretném elmondani, hogy ez tévedés. Máig őrzöm a papírokat a festmények leltáráról. Mindketten listát ve112