Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

dóknak nem kellett. Emlékszem, sokszor marékkai rakta fel a fehér festéket, közben mondogatta, majd kialakul belőle valami. Nyilván értett hozzá, talán azt is sejtette, hogy az idő majd őt igazolja.

Gosztonyi Tibomé óvónő tíz éve ment nyugdíjba. Férje baráti kapcsolatban állt Tóth Menyhérttel, de ő már nem tud mesélni róla, mert nemrég meghalt. Emlékeiket a feleség idézi fel.

Ismertük és szerettük Menyus bácsit. Gyakran megfordult nálunk. Ha a feleségével Pestre utaztak, mindig bejöttek hozzánk, s a buszindulásig beszélgettünk egy kicsit. Aranyos, jólelkű emberek voltak. A férjemet nagyon érdekelte, hogy miket fest és hogyan dolgozik. De az eszünkbe sem jutott, hogy képet vegyünk tőle, pedig biztosan olcsón megkaptuk volna. Szegénynek sose volt pénze, állandóan anyagi gondokkal küszködött, előfordult, hogy pár száz forintért vált meg a festményeitől. Az ügyesebbek ezt ki is használták, ma pedig jelentős összegekért adják tovább a képeket. Mi nem értünk a művészethez, Tóth Menyhért világa pedig igencsak eltér a megszokottól. Másokhoz hasonlóan nem nagyon értékeltük az egészet. Menyus bácsi nem törődött azzal, hogy mit mondanak rá a háta mögött, szinte csak a festészetnek élt. Egyszer épp ott voltam nála, amikor egy illető meg akarta vásárolni az egyik festményét. „Ez még nincs kész, de majd mindjárt befejezem" - mondta. Kezébe vette az ecsetet, odakent egy pöttyöt valahová, és már el is készült a mű. Hiába magyarázta el, hogy mi van a képen, én valahogy nem tudtam „belelátni" az elmondottakat. Ismerem Menyus bácsi különböző periódusaiban készült alkotásait. A kezdeti realista ábrázolás fokozatosan vált fehéren izzó festészetté. Nekem a középső szakasz képei tetszenek, melyeken még kivehetők az alakok és a színek, de már felfedezhetők a fehér korszak jelei is. Itt, a faluban senki nem gondolta volna, hogy Tóth Menyhért egyszer hírneves művész lesz. Ha nem jön Supka Magdolna művészettörténész, talán soha nem is fedezik fel, ám a hozzáértők elismerésével még nem változott meg a miskeiek véleménye, nekik továbbra sem tetszettek a festményei. Helybeli kiállításaira elmentek ugyan, de a látottakon csak mosolyogtak. De tudja, hogy van ez: ha most élne itt Menyus bácsihoz hasonló tehetség - egy fiatal festőről tudok -, valószínűleg rá is ugyanolyan sors várna. Egy falu nem nő fel olyan gyorsan a művészet megfelelő értékelése tekintetében, mint ahogyan azt elvárhatnánk.

Czár János 73 esztendős, a Népművészet mestere, Miske díszpolgára. Természetes anyagból készült gyerekjátékaival, illetve fafaragásaival a világ sok részébe eljutott. Tóth Menyhért gondnoka és legközelebbi barátja volt.

Eljárt fürödni a Vajasba. Lecsatolta a műlábát, otthagyta a parton, a gyerekek azonban megtréfálták: pár száz méternyire tőle felakasztották egy fűzfa ágára. Kicsivel később azt vettem észre, hogy Menyus a hídon ugrál. „Mi a baj?" - kérdeztem tőle. „Hát, ezek a huncutok ellopták a műlábamat, ugyan keresd már meg!" - válaszolta. És visszavittem neki. Aztán hazasétáltunk. Édesanyja a gangon ült, vékony hangján sopánkodott a késés miatt, már azt hitte, belefulladt a vízbe. Az udvaron volt egy verem, Menyus abban tartotta a meggyből, fügéből, eperből és szőlőből készített borait. Mindegyikből megkínált. Behívott a szobájába, s amikor megláttam a festményeit, akkor esett le, hogy kivel is hozott össze a sors, ugyanis korábban egy kalocsai kiállításon már megcsodáltam a képeit, de személyesen nem ismertem az alkotójukat. Azt viszont éreztem, hogy különleges ember lehet. Hát így kezdődött a mi kapcsolatunk. Akkoriban kerültem Miskére, nem sokat tudtam róla, alig-alig találkoztunk. Szívesen szórakoztatta a gyerekeket a faluban, egyszer tanúja voltam, hogy kedvenc slágerét játszotta tangóharmonikán: „Taxi Manci dudál, Gyalog Marci megáll, / A lámpa piros, általmenni tilos."

111