Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)

Jegyzeteim között ráakadok egy mondatra:

A világ - világunk - működőképességének egyik feltétele a fölösleges pazarlás megszüntetése.

De vajon van-é, lehet-é olyan pazarlás, ami nem fölösleges?

Van bizony: se szeri, se száma a növény- és állatvilágbeli példáknak. A szél szárnyán, madárbegyben, emlősök bundájában s még százféle módon útrakelő magvak megszámlálhatatlan tömegének csupán csekélyke töredéke fog kicsírázni, a kicsírázottak közül pedig még kevesebb éri meg azt a kort - legyen bár reá egy hónapja vagy hét esztendeje -, hogy maga is termőre fordulhat. Milliónyi halikrából kikéi - mondjuk - százezernyi ivadék, ám e százezerből jó ha párszáz, esetleg néhány tucatnyi eljut odáig, hogy maga is lerakhassa az ikráit, mielőtt még hálóba-horogra vagy ragadozók gyomrába kerülne. Többségük tehát zsákmányul esik, méghozzá anélkül, hogy idejekorán továbbadhatta volna az élet fonalát, s rövid úton visszajut a nagy körforgásba. Náluk a látszólag mérték fölötti tékozlás nem egyéb, mint ésszerűen kikalkulált esélynövelő tényező: ennek híján megszakadna a lét továbbadhatóságának láncolata, következésképp kipusztulna a faj.

A céltalan, célszerűtlen, életellenes pazarlás az emberi tevékenység jellemzői közé tartozik. Kiváltképp elképesztő méreteket öltött ez napjainkban: a kisebb-na- gyobb háborúk, valamint a végletesen urbanizált civilizációk színterein, a hivalkodó gazdagság s a reménytelen nyomor régióiban. Példái, megnyilvánulásai unos-untalan szemünk elé kerülnek mindenütt, azokat nap mint nap s lépten-nyo- mon - önzésből, gondatlanságból, megszokásból - magunk is elkövetjük.

*

Utolsó heteit apám magába zárkózva, magába roskadva vonszolta végig. Amíg napról napra fogyatkozó erejéből telt rá, az ágyról lekászálódván az ablak elé húzott öreg fotelbe telepedett, s mind fázósabb térdére-lábaira pokrócot terítve félnaphosszat ott gunnyasztott tétlenül. Olykor el-elszunyókált ültében, többnyire azonban ébren, de egy szó, egy mozdulat nélkül nézett maga elé. A tévékészüléket soha be nem kapcsolta (a távirányító kezelése - míg élt - anyám vállalt feladatai közé tartozott), kis Szokol rádióján ekkoriban legfeljebb az időjárásjelentést hallgatta meg. („Mára már megint hűvös, szeles időt jósoltak.") Ha vele voltam, beszélgetéssel, régi dolgokról való kérdésekkel iparkodtam egy kicsit felélénkíteni; néha — bár múlólag - sikerült is. De hát nem lehettem állandóan a közelében. Korábban, míg rá nem kanyarodott a végső útra, üres óráiban el-elolvasgatott. Főként a történelmi tárgyú könyvek érdekelték, de kedvelte a rövidebb elbeszéléseket is. Vittem hát neki néhányat, ügyelvén rá, nehogy túlságosan aprók legyenek a betűk. Még aznap délután ismét betoppanok hozzá. Ott kuporog megszokott helyén, bámulja az ablakon túli semmit. A könyvek az asztalon, azonmód, ahogy leraktam őket.

— Miért nem olvasol, papám? - kérdem tőle. - Legalább belelapozhatnál ezekbe a könyvekbe.- Nem rontom én azzal a szememet, fiam - feleli gyenge, de eltökélt hangon.

Nem tudtam, nevessek-e rajta - vagy sírjak.

58