Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)

Szeptember tizenegyedike. Ma két éve, már estefelé, amint egyéb ügyeimet úgy-ahogy elrendezvén benyitok apámhoz, nyomban rákattintok a televízió egyes csatornájára. (Aznap még arra sem tudtam időt szakítani, hogy a napi híreket meghallgassam, s e hangos-színes képládával legalább őt is kimoccant- hatom valamelyest saját magából. Hátha...) A képernyőn megjelennek a New York-i merénylet félelmetes, szinte valószerűtlenül valóságos képsorai.- Nézd csak, papa, mi történt New Yorkban! - kiáltok izgatottan. - Felrobbantották a Világkereskedelmi Központot! Két repülőt is nekivezettek egymás után!- Tudom - szól apám oda sem tekintve -, már láttam.

Látta? Olyan még nem fordult elő, hogy maga bekapcsolta volna a tévét, de azért megkérdeztem tőle:- Tévéztél, míg odavoltam?- Nem. Tudod, hogy nem szoktam.

Talán a kis rádión hallgatta a híreket, s amit hallott, azt nyomban el is képzelte magában.- Nem - ingatja meg a fejét kérdésemre -, rádiót sem hallgattam máma.

Mit láthatott? Miként láthatta?

Ma sem tudok a nyitjára jönni.

*

Nemsokára betelik ez a füzet is. A beleírottak nagy része - legalábbis ebben az állapotában - közlésre alkalmatlan. Egyébre is alig jó. (No: nyersanyagnak talán.) Jelenlegi borús hangulatomban roppant nehéz értelmét találnom ennek a kitartó, konok körmölgetésnek. Ha kigyomlálva, kiegyelgetve, itt-ott kiegészítve közreadom is ezt a sok-sok betűt, ugyan kinek s mi haszna belőle? Mi megy előre általa?

(Jaj: akárcsak apámat hallanám! Igen el tudta magát rekeszteni néha - néha? a kelleténél is többször - a megélhetést, a boldogulást, a testi-lelki zavartalan nyugalmat közvetlenül nem szolgáló dolgok s ügyek elől. Hányszor nyisszantotta félbe beszélgetéseink színesen sarjadó indáit - akár egy metszőolló józan kattanása - a sokszor hallott mondat: „Na jó, elég, most már beszéljünk a saját dolgainkról." Anyám kíváncsibb, érdeklődőbb, a világon mindenre sokkalta nyitottabb s rácsodálkozóbb lelkű volt mindvégig. O még hályogos, megromlott szemével is kész volt előre, fölfelé s körbetekinteni. Nem adta meg magát, csak a végleges bénulás révén vehetett rajta erőt az enyészet. Ok ketten: más alkat, más szemlélet, más-más alapállás. Talán ebből is ered, hogy ritka, igen ritka volt köztük az összhang békéje s csendje; két egybe nem illő fogaskerék csikorgása kísérte végig hosszú életüket. Anyámtól én több vonást örököltem, de apám jelenlétét is érzem letagadhatatlanul. Mostanság: öregedőben pedig ráráeszmélek, ahogy időnként bennem viaskodnak. S ha már életükben nem sikerült, hát legalább most próbálom őket magamban összebékíteni.)

2003. nyár közepe - ősz eleje.

59