Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)
Kutyámat nyugtalanítja a zivatar, szorongva, biztonságot remélve táblából a közelemben, azt szeretné, ha a lapátnyél helyett inkább vele foglalkoznám. Megsimítom a fejét, nyugtatólag odadünnyögök neki, ám ő szívesebben venné, ha bekísérhetne a házba. Erről szó sem lehet: kutyának kinn a helye, s egyelőre magam is idekinn teszek-veszek. E nem is igazán fontos tennivaló ürügyén pedig elgyönyörködöm a fényesen, nedvesen felüdülő falevelek s a tetőcserepeken szerteporzó vízcseppek sokaságán, s ahogy zúdul rám az eső, s a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig csurogva eláztatja minden porcikámat, valami érzékien pogány öröm jár át: most egy vagyok a többi lábon járóval, szárnyon szállóval, gyökérrel földbe kapaszkodóval - se több, se kevesebb, legföljebb annyiban más, mint ők, hogy érzéseimet én szavakkal is meg tudom fogalmazni úgy-ahogy. Azon persze megint csak eltöprenghetek, hogy szavaim vannak-é, lehetnek-é olyan tökéletesek, mint egy madár tudatlan éneke. Erről a hirtelen jött zivatarról jut eszembe: a különböző frontok közeledtekor jelentkező fájásoktól-sajgásoktól, nyomott vagy nyugtalan hangulattól eltekintve én szeretem az időjárást. Pontosabban szólva: annak szinte minden megnyilvánulását. Szeretem a keményen ropogó száraz fagyot, a havazást, a nyáridő forróságát, hirtelen borulatait, szeretem a szelet éppúgy, mint a szélcsendet, tisztelem az aszályt, a viharokat, elgyönyörködöm a felhőkben, a villámlásban, téli éjszakákon a tágas udvarában ragyogó Holdban, még a dérrel s a köddel is jól elvagyok; egyedül talán a csontig áztató őszi esőket viselem el nehezen. * Vajon miként alakult ki idő szavunk kettős jelentése? Példa az egyikre: Telikmúlik az idő. Vagy: Nincs időm. A másikra egy tőmondat Nyírő József Űz Bence című regényéből: Üdő készül. (Mondja hóvihar közeledtekor az öreg Üdő Márton.) E két szó: kor és idő jelentéstartalma különböző tudományterületek lényegét érinti a történettudománytól a biológián s meteorológián át a filozófiáig - a köznapi használatról nem is szólva. Vajon értjük-é, érezzük-é mindannyian a kortalan és az időtlen közti különbséget? Tudja-é mindenki, aki használja, hogy az idétlen szó eredetileg koraszülöttet jelölt? (Vagyis: kellő idő híján éretlenül világra jött, fogyatékos magzatot.) Mindkét szavunkat valamely török nyelvből kölcsönöztük, ki tudná meghatározni pontosan, mely korban, mely időben. Nehéz elképzelni, hogy e fogalmakra ne lett volna eredetileg saját ugor szavunk. Miért kellett hát mindkettőt kölcsönvennünk? S hová tűnt, ami volt? (Ha volt.) Nagy kérdések ezek, s ha elfogadható választ tudnánk rájuk keresni, szellemi létünk lényegéhez férkőzhetnénk közelebb, s régmúltunk egy-két homályos pontjára is némi fény vetülne - a sok közül. * Ha igaz ama megállapítás, hogy a kultúra hozzátesz valamit - jót, szépet, hasznosat - a természethez, úgy bárminő létesítmény, amely nem hozzátesz, hanem orvul elvesz belőle, gazdagítás helyett szegényíti, harmonikus kiegészítés helyett dölyfös erőszakkal rátelepszik, működő rendjét megbontja, összezavarja, termékeny szépségébe belerondít, az már nem kultúra, hanem valami egészen 53
