Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Tandori Dezső: Sors, undercover haver!

ki a valóság „talaján", így Droste, szellemesen éles szemmel, félig a szellem világában, a fantáziáéban etc. De hogy a fantázia különutasai a lengeteg (ál)sza- badság után mára, 2004. fáradt európaélők lettek. A sikereseknek abba a szövetségébe léptek be, ahol (dekadensség újabb jelei ellenére, ld. egy másik cikket ott, E.U.) a további siker a fő cél. A ráhajtós operativitás. (Gazdasági.) S Magyarországon a sors végképp megszűnt undercover havernak lenni. Minden nyíltan van-vagy-nemvan. Az 1989-es rendszerváltás után, így Droste, javult sok minden. De az utakat elborító elit-autó-tömeg nincs arányban a jövedelmekkel, melyek (az írói is! részletezhetetlen) botrányosan alacsonyak. S a legtöbb magyar- országi lakos több gyakorlati hátrányt szenved, mint ami előnyre szert tesz. Rengeteg biztosító virul, nyugati alapozású, de a pszichés, lelki biztonság stb. (s még több is, TD) elveszett, oda. A munkaadók mindenhatósága... a munka és az Én távolságának eltűnése... a feloldódás a gépezetben, bedarálódás... gondolom, magam erre azt a rímet tudom, hogy régen én daráltam be magamba hatásokat, ma hatás nélkül bezúzódom... nem könyvek bezúzására értem ezt. A veszteglés, a fékezés, a diktatórikusság volt a régi rend jellemzője, mely ellen volt játék, volt szembeszegülősdi így-úgy... volt undercover. Haver volt a sors, össze lehetett kacsintani vele. Ma nem. Rosszkedv - szűkebb rétegek nagy önfeledtsége, lubickolása, persze, s e „szűkebb" azért elég széles, mindenképp hangadó, meg van támogatva... kb. ezt mondja Droste. Nem is mondom külön, hogy szerinte (is) ellenséges táborokra van hasadozva Magyarország, mert nincs közös Gonosz, ami ellen harcolni kellene. (De nekem van pl. Kocsis, és „közös" Jó.)

Örülök, hogy - annak ellenére, hogy nem egészen azon múlt! Alkatomon is múlt, azon, hogy „melyik lóra tettem" - megírtam ezt; nekem nem kellett ehhez semmilyen újabb évszám. Egyrészt megvagyok ma is egész elviselhetően (majd kevesebb karajt eszünk, az is drágul, a sör elhagyásával rengeteget spóroltunk, kutyánk se berni pásztor vagy doberman, ld. hús), szép csöndesen nyomorodom el, de talán kibírom. Minden év nekem dolgozik, múlva. Ki ne szúrj vele, sors haver. Bár hát ezért meghalni? De mondom engem már, mint haver-esélyüket, gyakorlatijukat némelyek igen rég „ejtettek" (1979 környéke), és némelyek nem, és magam sem estem el, nem botlottam el végképp a saját lábamban, bár botladoztam igencsak... de ezt megítélni már nem az én dolgom.

Egyetlen gyakorlatiságban tudok hinni: a mű, sejthető „örök érvénnyel", mit ér; aztán hogy mit kell megvárni, derüljön ki róla, ér-e, nem ér; aztán hogy van, aki minden pluszsomak örülne az adott írótól, s van, aki a mű, „életmunka" 999:1000 részét kidobná. Érdekes a matekelem ebben, a végső megközelítés, mely el nem érés. Hogy épp ez a maradék a maradék, s amit bizonyos megítélés bejár(ni képes) erejénél, hallásánál, képzettségénél, érzületénél, érdekeinél és hovatartozásánál stb. fogva, az veszne, vész. Ez sok. Ennyit sokalltam csak. És a becsmérszavak kanonizálását még védelmező, értegető dolgozatban sem fogadom örömmel. A szitokszó az szitokszó. Mondjam: az írás és a szellem szent - de az irodalmi és a szellemi szakma túl sokszor ripők. Nem mondom. Élet, visz- szavágyom.

(2004. július elején)

51