Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

esik." Menyus bácsi alkalmasint elhívta magához a zenésztársait, hogy megmutassa a fest­ményeit. Dobosunk, néhai Sörfőző Mihály viccesen kérdezgette: „Pajtiké, ez micsoda?" Nem értettünk mi a festészethez, de Menyus bácsi türelmesen magyarázott. Azt is meg­ígérte, megfesti a zenekart, ahogy lovas kocsival viszik a faluban. Sok skiccet csinált, ám a festményből nem lett semmi. Menyus bácsi nem volt mulatós kedvű ember, inkább má­sokat szeretett mulattatni. Úgy beleélte magát a nótákba, hogy még a széken, az asztalon is verte a taktust, sőt a falábával dobolta hozzá a ritmust. Rossz lába miatt hosszabb gya­loglásra nem tudott vállalkozni, így amikor a lakodalmas menetet kísérte a zenekar, ő nem tartott velünk. Szerette Pajtikónak hívni az embereket. „Ide figyelj, Pajtikó...", „Kérlek, kérlek...", „Na, gyere, Pajtikó..." Egyik legjobb barátjával, Gosztonyi Menyhért tanítóval elindultak sétálni, és úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy egyszer csak azt vették észre, majd­nem elértek Hajósra. Máskor is megtörtént hasonló eset, akkor meg Kalocsán lyukadtak ki. Velünk, a zenekar tagjaival szintén eldiskurált. Mindenféle dolog szóba került, hajnal felé pedig viccelődtünk egymással, nehogy elaludjunk. Menyus bácsi sose panaszkodott, pedig megtehette volna. Elfogadta a sorstól azt, amit rámért. Nem járt a fellegekben, nem volt nagyigényű, igazából a pénz sem nagyon érdekelte. Otthon megtermett a gyümölcs, azt megaszalta, az ételre így nem sok gondot kellett fordítania. Fiatalabb korában szoba­festői munkából szerzett némi jövedelmet, de azt is festékre költötte. Az volt a baja, hogy kilógott a sorból, ezért nem tisztelték a faluban. Hányszor, de hányszor megbántották, de ő senkinek nem vágott vissza. A lakodalmakban is mindenkihez közvetlen volt, s miután jól beszélt tótul, az idősebbekkel is tudott beszélgetni. Kedvelte a keringőt, amikor erre került sor, mondtuk neki: „Menyukó, most te következel, húzzál egy sorozatot". Hogy ivott-e? Nem. Egy-egy lagziban talán ha két deci bort lehetett beléerőltetni. A többiek vi­szont megitták a magukét, Menyus bácsi jót derült rajtuk. Petrecz József villanyszerelőként az ország több templomában dolgozott. Rokonságában is volt tehetséges népművész, Kollár János fafaragó. Most kezd rádöbbenni, milyen értékes embe­rek vették körül. Átjött hozzánk Menyus bácsi, és megkérdezte a nejemtől, az Olgától, hogy lerajzol­hatja-e. Senkinek nem volt ellene kifogása. Elővette a papírt, a ceruzát, odabiggyesztett egy pontot és húzott egy vonalat. „A többit majd én elintézem, képzeld el, ez vagy te" - mondta a feleségemnek. Hát, mi igen nevetségesnek tartottuk. S hogy odahaza mi tör­tént a vázlattal, azt nem tudjuk, később sem firtattuk. Nem értünk rá ezzel foglalkozni. Az itt lakók szegények voltak, nem véletlenül hívták ezt a részt „szegénytelepnek". An­nak idején az uradalom birtokát parcellázták fel, a jelentkezőknek keskeny telkek jutot­tak, mindenki kölcsönből építkezett. Amikor javultak a körülmények, lassacskán a há­zakat is bővítgettük. A Rákóczi-soron legtöbben paraszti munkából éltek. Menyus bácsi szülei is jártak napszámba, és ő sem hagyta ki a pénzkereseti lehetőségeket. Bennünket sem az foglalkoztatott, hogy a szomszédunk milyen nagy művész, hanem a mindenna­pi megélhetés. Később aztán megtapasztaltuk, máshol milyen nagy becsben tartják a ké­peit. Egy időben családi problémák miatt sokat jártunk a szegedi klinikára. Amikor be- mondtuk a címünket, a professzorok felkapták a fejüket és megjegyezték: büszkék lehe­tünk rá, hogy Miskén, a Tóth Menyhért-soron lakunk. Kérték, vigyünk festményt, jól megfizetik, de nekünk egyetlen egy darab sincsen. Pedig hozzájuthattunk volna Menyus bácsi rajzaihoz vagy festményeihez, egyszerű emberként azonban fel sem fogtuk, meny­nyire értékesek. Amikor feleségével Pestre költözött, nyalábszámra hordtuk le a padlás­ról a műveit. Kínálgatták, vigyünk egyet-kettőt emlékbe, de se nekünk, se a szomszé­110

Next

/
Thumbnails
Contents