Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Tandori Dezső: Sors, undercover haver!
lámzásokat (kritikusok, esszézők). Mégse ment így. Kimentéi a formádból, de aránytalanul, ismétled, abszurdumig. Na, vissza a bőrömbe. A bort megelégeltem, jókora mennyiségeit. (Nem zavartak! Társas létet biztosítottak sok egyedül- és Totyival-létben.) A sörre tértem át, kirúgtam vele a bort. (Eleve elment, beláthatatlan időre, a bor.) A sör azonban rám telepedett. Beosztotta napom, összes kellemetlenségével (kiválasztás; pénz; függés). Egyik napról a másikra abbahagytam. Ezzel, mert az utóbbi hónapokban, a város kellemes részeit járva, zsebből söröztem, így intéztem bevásárlást - Totyinak főleg - etc., ki lettem zárva városomból, még úgy is, ahogy megvolt, ahogy megmaradt. S egyáltalán. Most már megy a minden-nélküliség. Szó szerint. Mert cigi se, egyéb se. A legrosszabb fázisban vagyok. Még nagy a pocak, sör nincs... de lesz ez jobb. Muszáj neki. Ilyen egyszerűek vagyunk. S tovább-egyszerűsödésünk látszik (az idegenség jegyében) prepotenciának, arroganciának. * Naná, hogy az író tudja jobban. (A „naná" szó az egyedüli itt-rossz.) A maga-irodalma átmegy teljesen személyes esszéizmusba az írónál. Természetes, hogy önmaga elméletírója lesz így. Ezt is sokadszor írom meg. Még egy okom lehet (hiba ugyan!) a részletezésre. Mondom, mondom dolgom, nekem fontos, mégse szól senki semmit. Jó vicc, az írógép szólna vissza? Totyi? A hogyan éljek? kérdéséhez: Kafka. Aki hazaér, aztán szobájában egyszerre kihal az iménti világ-közi-elevenség, ahogy mindenhez, ismétlem, köze volt, ld. a kis írást nála. Pedig még a vendéglőzene is beszűrődik. Életem valamikor-régbe ment át. Esti beüldögélések az Adria partján a jelsai kisvendéglők valamelyikébe. Izgalom, meg merhetem-e írni, hogy medvéim vannak. Nagy, szombat délutáni magány egy londoni negyedben, kisvárosias, esetleg csatomácska is van ott: teljesen evidens a lófogadás. Evidens Bécs. Átkelés Párizson. A Balaton. A rémes szereplések! Jaj, de hát... volt, ami volt. A Vásárcsarnok. Ma? Akkora ellenérzéssel megyek bárhová, hogy még az ennek-annak-kikiáltott-kiérzett hely is vigasz. Csak kezdeni nem tudok vele semmit. Elmentek, újra írom, az ételek. Pedig rajongok a házi kosztért, itthon. S mégse jelenti a grenadír, a rántott gombafej, az ilyen-olyan ízesítésű hús, a leves azt, amit egykor. Magam meg, hogy májat vennék, elkészíteném magamnak? Hogy gombát? Spárgát? Akár hogy túrót-tejfölt, gyümölcsöt vásárolnék, megenném az uborkasalátát, az ablakból-a-kovászost? Rég elmúlt. Egyszerűen nem megy. Még valami barna kenyér, tepertős pogi... igen ám, csak a verebekkel megosztva kint. De lángos? Nem. Kolbász, hurka? Ugyan. Tojásételek!? Hányféle omlettet, rántottét tudtam - bármi gyarló mód - készíteni! (Nem tudok főzni, nem így értem, de... csináltam magamnak, ha úgy adódott.) Tojás lenullázva. Sorolhatnám. Nem teszek oda, szentidőn kívül, kazettát. Mit walkmaneztem Londonban is. Mennyit zenéltem magam (rosszul, jó, mégis... ambícióval, dzsesszt, halandzsát, 49
