Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

miket fest, de nem foglalkoztam vele különösebben. Inkább sajnáltam. És tudja, mit sajnálok a legjobban? Azt, hogy Menyus bácsinak életében nagyon kevés elismerésben volt része. Hamarabb kellett volna felfedezni, nem pedig halála után. De hát azt mondják, a művészeket csak akkor kezdik megbecsülni, ha már nincsenek az élők sorában. Úgy szeretnék üzenni neki a túlvilágra, hogy Menyukó bácsit most milyen nagyra tartják, és képei mennyire értékesek lettek. Biztosan örülne!... Persze soha nem háborgott a sorsa ellen. Nélkülöző, magányos életet mért rá a Jóisten. Nem volt igényes, beképzelt meg pláne nem. Kár, hogy nincs utódja, mert akkor talán az öröksége sem aprózódna szét. Itt van például az alkotóház, ami egyáltalán nincs kihasználva. Nyáron gyerekeknek szerveznek tábort benne, aztán ezzel vége is a programnak. Pedig jöhetnének ide festőművészek, akár még külföldről is, akik elvinnék a hírünket a világban.

Horváth józsefné 80 esztendős özvegyasszonynak ugyancsak a Tóth Menyhért-soron van a háza. Néhány éve vesztette el szeretett férjét, gyakran kimegy hozzá a temetőbe, nem tud megnyugodni.

Fiatal koromban sokszor üldögéltem az idősebbekkel együtt az ablak alatt. Menyus bácsi is velünk tartott. Énekelt, muzsikált nekünk, mindig jókedve volt, állandóan viccelődött. Az ifjúsággal színdarabokat játszott a kultúrban. Szeretett zenélni, főleg harmoni- kázott. Annak ellenére, hogy az egyik lába hiányzott, még táncolt is, csak úgy kopogott a falába a padlón. Az étkezésben igénytelen volt, főtt ételt és húst nem evett, javarészt szárazkoszton élt. De hiába, a kaszás őérte is csak eljött. Menyus bácsi szüleit jól ismertük, rokonságban álltunk egymással. Paprikával foglalkoztak, meg gyümölcsösük is volt. A házhoz tartozó földön zöldséget, krumplit, majoránnát termesztettek. Amikor én idekerültem, 1939-ben, már igen-igen idősek voltak. Menyus bácsi elég későn nősült meg. Felesége, Angéla is mindenkihez kedves volt. Amíg beszélgettünk, addig lerajzolt bennünket. Arra nem emlékszem, hogy Menyus bácsi lefestette-e a szomszédokat. Inkább kiment a kövesút túloldalára, a Kobolyába, ahol szép fűzfák és jegenyék álltak. A miskeiek szó nélkül mentek el mellette. Nézze, a falusi nép közt mindenféle ember van. Mi szerettük, de volt, aki kinevette. Ki gondolta volna akkor, hogy Menyhért bácsi képei egyszer még kapósak lesznek. Azt mondja a fiam, hogy Pesten sok pénzt adnak a festményeiért. Lám, csak értékeset alkotott, ám a parasztember buta volt hozzá. Egyébként a mi családunkban is vannak ügyes kezűek, a fiam rajztanár szeretett volna lenni, de nem tudtuk taníttatni, s az unokám is szépen rajzol.

Csörgő János (Cicka) az ősszel töltötte be 70. életévét. Drágszélre nősült, ott épített családi házat, fia és lánya három unokával ajándékozta meg. Korábban Miskén, a Rákóczi-soron laktak, onnan ismeri Tóth Menyhértet, akivel aztán együtt zenélt a lakodalmakban.

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor klarinétozni kezdtem a tamburazenekarban. Mivel nem volt tangóharmonikásunk, Menyus bácsi is bekerült a bandába. Eleinte csak a magunk kedvére játszottunk, így gyorsabban teltek a téli esték és a vasárnapok. Mindig máshol jöttünk össze, egyszer a dobosnál, másszor a cimbalmosnál. Jól éreztük magunkat, néhány pohár bor is elfogyott. Később felkapták a zenekart, egyre több lagziba hívtak bennünket. Menyus bácsi vegetáriánus volt, eleinte nem tudtuk rávenni, hogy egyen birkapörköltet vagy töltött káposztát. A húslevest még csak-csak elfogyasztotta, de azon kívül mást nem. Mi persze nem adtuk fel egykönnyen, előbb egy kiskanálnyi szaftot kóstoltattunk meg vele, majd egyre nagyobb adagokban etettük vele a fejedelmi ételeket. Tetszett neki a dolog, mert rímeket is faragott hozzá. Egyszer eleredt az eső, ő pedig versben kommentálta: „Esik, / az emberek lesik, / hogy milyen szépen esik, / ez nekik nagyon jól109