Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak
fogom megfesteni!" Nem volt kétséges számomra, hogy folyamatosan készült rá, igazi témát látott benne és tiszteletet is érzett iránta. Nagyapám 1919-ben pártelnök volt, majd amikor a fehérek bejöttek, kötelet hurkoltak a nyakára, a falu népe mentette meg a haláltól. Sokan emlékeztek még jótékony cselekedeteire, például a hadiárvákat segítő gyűjtőakciójára. Homokmégyen, a Szele-féle épületet (korábbi csendőrlaktanya) 1953-ban alakítottuk át pártháznak. Nagy kenyérhiány volt akkoriban, a bolt előtt hosszú sorban álltak az emberek. Édesapám összeköttetései révén kialkudta, hogy négy-öt fős brigádunk mindennap soron kívül kapjon egy kenyeret fejenként. Szóltunk Menyusnak is - aki az idő tájt gyakran vállalt szobafestést -, állványt készítettünk neki, hogy ne kelljen létráznia a műlábával. Nagyon örült a pénzkeresetnek: „Tudod, pajtikám, legalább jut belőle vászonra, festékre, ecsetre, ráadásul nem kell kenyérért sorba állnom!" - mondta édesapámnak. A kenyeret velem küldte el a szüleinek. Menyus vegetáriánus volt. Általában szárított gyümölcsöt és téli hagymát fogyasztott. Két falat hagymát, egy falat kenyeret. Amíg nem láttam, azt hittem, folyton halászlét eszik, attól érezni rajta a hagymaszagot. Hadd szóljak arról is, hogy Menyussal mindig élmény volt találkozni. Néha elmesélte, miket sutyorogtak róla tótul az öregasszonyok, amikor a dolinának nevezett fűzfásban festett. „Amit a Menyuska mázol, abból semmit nem lehet kinézni, csupa maszat az egész" - vélekedtek. Menyus hátrafordult és ugyancsak tótul visszavágott: „Azért beszélnek így, mert nem értenek a művészethez." Jólelkű ember lévén nem tudott gorombán reagálni az őt ért támadásokra. Senkire sem haragudott, azoknak is megbocsátott, akik vétettek ellene. Különben első ránézésre én sem tudtam eligazodni a festményein. Megmutatta a frissen elkészült műveit, s kérdezte, mi a véleményem róluk. A színes festékfoltok láttán egy kis segítséget kértem. „Tudod, Öcsikém, a Kobolyánál az asszonyok mosnak..." Na, ennyi elég is volt, hogy elinduljon a fantáziám. És tényleg, ki lehetett venni a nőket, a ruhákat, a vizet, csak idő kellett hozzá. De ő még a kitörött ablaküvegben is felfedezte a csodát. Nem a kárra, hanem a haszonra gondolt. „Nézd csak ezeket az üvegcserepeket, a törésvonalak mentén egy tolldíszes indiánt formáznak, rajzolni sem lehetne érméi különbet." S valóban. Menyustól nagyon sokat tanultam. Hogy mások elutasították, abban nyilván szerepet játszott a megjelenése is, hiszen ahogyan kinézett, az már önmagában is alkalmat adott a sajnálatra. Gyerekkoromban édesapám elküldött hozzá valamiért. Menyust a kertben találtam, a földön kúszva gyomlálta a majoránnát. Műlába lecsatolva, a csonkon egy harisnya. Mit mondjak, igencsak meghökkentő és szánalmas látvány volt. Keserves földművelő munkával kínlódott azért a kevéske pénzért, amit az utolsó fillérig festészeti dolgokra költött. Illés Jánosné 53 éves rokkantnyugdíjas, 27 éve vert gyökeret Miskén, a Tóth Menyhért-soron. Férjével együtt verejtékes munkával teremtettek otthont. Mindketten betegek, a gazdálkodást nehezen hagyják abba. Menyus bácsi szegény és szerény ember volt. Kedves, aranyos, közvetlen. Gyakran elballagott a házunk előtt. „Hová-hová?" - kérdeztem tőle. „Elmék a Czár Janiékhoz egy tányér levesre" - válaszolta. Tudom, hogy velük nagyon jóban volt. Ők nyitottak rá ajtót, ők viselték gondját. Egy másik alkalommal festettem a vaskerítést, piros, fekete, sárga színeket kombináltam. Menyukó bácsi megállt, tetszett neki a munkám, még biztatott is. A két házzal arrébb lakó sógorom viszont elképedt: „Mari, honnan szedted ezeket a színeket?" Kivágtam magam azzal, hogy a Menyukó bácsi ajánlotta. És el is hitte, mert látta, amikor beszélgettünk. Megmondom úgy, ahogy van: a miskeiek nem sokra becsülték ezt az idős embert, még ki is nevették, művészetét sem értékelték semmire. Én láttam, hogy 108
