Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

Gyerekkoromból emlékszem arra, hogy Menyhért bácsi gyakran festett a Templom téren. Többen odaszaladtunk hozzá, viccelődtünk vele, még meg is dobáltuk kavicsokkal. Addig incselkedtünk vele, mígnem összepakolt és hazament. Ezt nem minden ember bírta volna szó nélkül elviselni, de ő nem haragudott ránk. Nagyon jószívű volt, szerette a gyerekeket. Néhányan azt is kifigyeltük, hogy mit festett. Óh, a templom és a körülötte lévő házak nem úgy néztek ki, mint most! Engem különösen érdekelt a művészet, én is szerettem pingálni, főleg népművészeti motívumokat. Hajdanán minden háznál tartottak libát, a gyerekek vigyáztak rá. A Lófürdő nevű tóhoz hajtottunk ki, ahol Menyus bácsi is szívesen festegetett. Amint megláttuk, hogy ott van, már mentünk is oda hozzá, kezünkben játékokkal, kis vödrökkel, és fröcskölni kezdtünk. Dobbantott egyet a rossz lábával, mondogatta, hogy nem szabad, ne csináljuk, mert összefolyik a festék. Egy idő után békén hagytuk. Szegénynek műlába volt, s ahogy lépkedett, csikorgóit az illesztés. Mi meg a nyomába eredtünk és csúfoltuk: „csikorgó-nyikorgó", de ő csak mosolygott és halkan rendre utasított bennünket, ne csúfolódjunk, mert mindenkit is érhet baj. Egyszer Menyus bácsinak kiállítást rendeztek a pártházban. Nagyon sok rajzát és festményét kirakták, mindegyik alá odaírták a címét. A figurák láttán valaki megjegyezte: „ha ilyenek lennének a nők, soha nem nősülnék meg!" Pedig csak azt örökítette meg, amit látott, például ahogyan a folyóparton mostunk s szárítgattuk a ruhákat. Az igaz, az alakok néha egészen furcsán néztek ki, de azért voltak neki szép rajzai is. Hallottam, hogy halála után összeszedték a műveit és drágán eladták. Most már másképp beszélnek róla.

Tóth János édesapja és Tóth Menyhért második unokatestvérek voltak. Családjukban szinte mindenki köműveskedett, de miután rájuk nyomták a kommunista-bélyeget, Ausztriában, Németországban, végül pedig Dél-Amerikában kötöttek ki. Tóth János a brazíliai Sao Paulában született, alig tudott még járni, amikor visszatértek Magyarországra.

Az ötvenes évek elején a legeltetési bizottság őszi árpát vetett a legelő szélébe. Az aratásban Menyus is részt vett, szedte a markot, nagyon szeretett dolgozni. De nem akárhogy: piros pöttyös fejkendőt kötött magának. Az iskolaigazgató is húzta a kaszát, az ő marokszedője a hórihorgas szobafestő, Kiss Károly volt, s neki is adott egy pöttyös kendőt. Oldott hangulatban a nehéz munka is könnyebbnek tűnt. Menyusnak kifinomult humora volt. Annak örült, ha az embereket jókedvre tudta deríteni és elfelejtették a bánatukat. Hajdanán a fiatal legények a mozi előtt találkoztak szerdán és szombaton. Ezeket az alkalmakat soha nem hagyta ki, görbebottal a kezében ő is elbicegett, s természetesen nem maradt otthon a harmonikája sem. Mindenkivel szívesen elbeszélgetett, néha hajnalig muzsikált. Egyik alkalommal azonban megmakacsolta magát. Két barátom hívta, de nem akart jönni, nekem kellett elmenni érte. Előbb rögtönzött tárlatvezetést tartott, elmagyarázta, miről szólnak a képei, majd csak azután hozakodhattam elő, mi járatban vagyok. Azzal nyertem meg, hogy mennyire örülnénk neki, ha a társaságot elszórakoztatná. „Öcsikém, fogd a harmonikát, már megyek is!" Mindenki csodálkozott, vajon mit mondhattam, hogy sikerült elcsalnom. Nekem a rokoni szálak miatt valamivel közelebbi és közvetlenebb kapcsolatom volt vele. Egyszer elmesélte, hogy Bajára menet az autóbusz befordult Dusnokra. A megállónál megpillantott egy kalapos, nagy bajszú, munkában megfáradt öregembert. „Tudod, hogy milyen jó téma? Meg fogom festeni!" - újságolta hazatérve. Állandóan figyelte a környezetét és kereste a modelleket. Pályája kezdetén a nagyapámat is lefestette. Sajnos a kép nem a mi családunkhoz, hanem egy kalocsai főorvoshoz került. Amikor Menyust a hetvenes években pesterzsébeti műtermében felkerestem, végigmutogatta az alkotásait. Az egyik kép előtt megállt és halkan megjegyezte: „Te, Öcsikém, nézd meg, ebben a figurában van valami nagyapádból, de egyszer csak őt

107