Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Papp Tibor: A varrónő
eszébe, Blankenberge, ahol délutánonként, mint a nyaraló nép legtöbbje, ők is teát iszogattak. Látszik az arcán, hogy amit mond, nem Olivérnek mondja, hanem magának, talán abban a reményben, hogy újra átélheti akkori önmagát, bár azt is tudja, hogy ez nem más, mint a tantaloszi örök vezeklés a fiatalságért, ha nagyon akarja, eljut a gyümölcsfa alá, de a gyümölcsöt semmiképpen nem éri el. Meséjét lassan, nyugodtan folytatja, mintha könyvből olvasná. Már bőven begyesedő leányka, egyedül maradt gyerek volt a háznál, a nővérei mind férjhez mentek, amikor elvitték a szülei a tengerpartra. A péknél hallotta az anyja, hogy a zsidó órás szívesen átadná valakinek egy hétre azt a garzonlakást, amit Blankenberge-ben bérel, kimondottan olcsón, közel a tengerhez. Azelőtt soha nem nyaraltak. Este, amikor az apja hazajött, tízszer körbebeszélték a véletlen adta lehetőséget, a vonatozást, a bérlemény árát, a netán szükséges taxit, az étkezést és nem utolsósorban a felruházkodást: fürdőruhák, esetleg fürdőköpenyek, papucsok, és a „valamit az utcán is magunkra kell venni" okán legalább két felújított ruha a nőknek, anyának és lányának, valamint nyári öltöny a papának. Ez egy vagyonba fog kerülni, dörmögte a papa. Erről Olivérnek Hajdúszoboszló jutott eszébe, a nyakig vízben ülő, kalapot viselő falusi férfiak, apja délutáni heves kártyacsatái a medence szélén két szolnoki vasutassal meg a vállaji hentessel, a földbarnára lesült arccal kérkedő, fehér vállú fürdőző parasztasszonyok, akik terefere közben egy-egy sikamlós szó hallatán éles vékony hangon felnevettek, s ilyenkor olyan bőséggel bugyogott belőlük a jókedv, hogy egy évre való vidámság kitellett belőle. A készülődés otthon, náluk is nagy dolog volt, a reményteli izgalom, a napok visszaszámlálása meg annak az eldöntése, hogy ki milyen olvasnivalót visz magával, lehetőleg olyan könyvet, ami kitart egy hétig. Egyedül anyjának okozott komoly fejtörést a szoboszlói út, azon morfondírozott, hogy a meglévő régi ruhadarabokat hogyan szabja át, mivel leplezze filléres gondjaikat. Madame Lulu halkan mondta a magáét: ő nem nagyon mert beleszólni a szülők tanakodásába, mellettük ült az asztalnál, de mintha távolról hallotta volna a szavaikat, elszakadt a helyzettől, kintről befelé apró foszlányokat áteresztő hangszűrő bura vette körül, melyben mindenekelőtt az ő világa létezett, az ő hangulata, izgalomból és tántorgásból egyberakódott hangulat, melyben az izgalom és a tántorgás úgy simultak egymásba, mint szerelmesek összecsúszó kezei. Az izgalmat a nagy erővel rázúduló öröm okozta, az, hogy ott, igen, ott, a gyönyörű tengerparton, aki őt látni fogja, aki érintkezik vele, azzal érintkezik majd, aki valóban ő, Lulu, a komolytalan csitri, azzal, aki mindig is szeretett volna lenni. Hogy ez az ő pontosan milyen lesz, azt nem tudta, csak igyekezett megsejteni, mindenféle körvonal nélkül. A tántorgás oka az volt, hogy nem tudta, mihez kezdjen, hova lépjen: elmenjen valakihez, aki megbízható, aki már járt ott, nyaralt a tengerparton, aki kalandra éhes női szemmel látta azt a világot, aki elmondaná, hogyan kell viselkednie, szokás-e ott ismeretlenekkel szóba állni, napozzon a parton vagy inkább sétáljon a korzón. Lelki szemeivel látta a napfényt, de a tárgyi világot köd borította. A papa másnap elment az óráshoz, megegyezett vele és kifizette a heti bérlet árát. 25
