Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Papp Tibor: A varrónő
- Tudja Olivér, abban az időben nagyon nagy dolog volt az utazás. Három hétig készülődtünk. Emlékszem, ez alatt az idő alatt engem az alsóruháim foglalkoztattak, valamilyen belső sugallatra fontosabbnak tartottam őket, mint utcai ruháimat, a frissen felújítottat és az akkori ízlésemnek tökéletesen megfelelő vadonatújat, amit anyámmal együtt vettünk. Mintha nászéjszakára készülődtem volna, félig fedetlen magamat igyekeztem átformálni olyanná, mint amilyennek egy fiatal lány látja magát álmaiban. Ezt a nagy pezsgést az utazás meg az egyhetes nyaralás tudata idézte elő, az, ami bizonytalan és szép a jövőben, mintha egy másik bolygón készülnék új életet kezdeni. Egy hétig tartó új életet, mely legalább annyi ideig fog tartani, mint az addigi. Naponta háromszor felpróbáltam mindent, titokban félretett pénzemből bugyit vettem, egy loknis szárú égszínkéket meg egy gumis fehéret. Ezeket is próbálgattam kombinéval és kombiné nélkül. Kaptam anyámtól a már meglévő halványzöld mellé egy virágmintás piros fürdődresszt, amit olyan becsben tartottam, mint egy estélyi ruhát, a strandon való megjelenésem és tündöklésem mágneses erejét véltem benne megtalálni. Egy kicsit bolond voltam, de ma is olyan bolond minden süldőlány, mint én voltam akkor. Végre vonatra szálltunk kora reggel két nagy bőrönddel. Az úti elemózsiát gyékénykosárban vittük. Akkoriban, ahogy elindult a szerelvény, az volt a szokás, hogy a vonatban szinte mindenki kicsomagolta a kenyerét, a sült csirkecombokat, sonkaszeleteket, üveg vizet, bort, sört, s a családok, az ismerősök összehajolva falatoztak. A szomszédokkal teli szájjal beszéltek és kínálgatták egymást. Higgye el Olivér, a kupéban olyan jó hangulat uralkodott, amilyet ma elképzelni sem tudnak az emberek. Liége-ben átszálltunk, délre értünk Brüsszelbe, ahonnan kora délután indult a blankenberge-i gyors. Öt órakor érkeztünk meg. Taxit béreltünk a lakásig. Mennyire más volt Blankenberge-ben minden: a házak, az utcák, a kirakatok. Herve olyan kicsi lett hirtelen, mint orgonabokor mellett egy cserépke mályva. És akkor jött a tenger. A lakásunkból nem lehetett látni, de ott volt az utcánk végében. Hányszor elmeséltem már. Amikor először megláttam, nem a nagysága, mélysége, hanem a színek öntötték el az agyamat. A hullámtarajok fehér gyöngycsokra előtt más volt a kék, mint mögötte, egészen közel és egészen messze pedig a zöld uralkodott. És persze, nem tudtam betelni azzal a nagy semmibe tűnő messzeséggel, melynek a horizont egyenes vonala vetett véget. Olivér fejében ekkor robbanásszerűen megjelent az az ostendei pillanat, amikor ő is először látta meg a végtelen vizet. Elsőként mégis garabonciás dédnagy- apja foglalta el tudatát, akivel abban a kivételes pillanatban szívesen megosztotta volna élményét, a világot járt hajós, aki többször megfordulhatott a belga tengerparton, Ostendében bizonyosan, talán elegáns fehér öltönyében, lapostetejű szalmakalapjában nyaralt is ott, mert a róla szóló legendákban gyakran előfordul a városka neve. Aztán olyan elmondhatatlan érzés lett úrrá rajta, mint amilyet csípős falusi reggelen a nyíló zsalugáterek között ébredő nap látványa ébreszt. Alföldi gyerek lévén a tengert eladdig legendának fogta föl, csodálatosnak, megfoghatatlannak és mégis létezőnek, olyannak, mint a csodaszarvast, mint Toldi Miklóst vagy a pokol tornácának a szőlőlugasát. A valóság egészen 16
