Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Határ Győző: Morbus sacer

a formák, a látszat betartásával, civilizáltan, a kibúvókat olajos mosollyal fogalmazva és a törvénytisztelő álarcában. De ha rájöttem, hogy a legnagyobb időrablók a barátok, elárultam a barátságot. Kámfort játszottam. Ha rájöttem, hogy fölösleges nyűg és gönc módjára akadályoz a család, kimutatkoztam a családnak. Elköltöztem-eltűntem. Ha levert a láz és betegen feküdtem, magam hívtam orvost - csak hogy ne háborgassanak. Magam vezettem le a betegséget, s közben hódoltam és engedelmeskedtem démonomnak. Mert az is volt: demi- urgoszom; sötét erő és arcra ismeretlen, mert tilos volt hátranéznem, ahonnan diktált és sugalmazott.

akár mindjárt, itt az elején beismerhetném bűnömet. Hogy én, aki látszólag a légynek sem ártottam, aranyvalutára váltottam a mások szenvedését. Mint a mások kínjának szipolya, teledudáltam bendőmet a vérükkel: későbbi fel- használásra. Senki nem volt biztonságban tőlem, ahogy nem is lehetett: csak átsétált látómezőmön, sikoltott, könyörgött, vigyorgott vagy kimutatta a foga fehérét - és regényalak lett belőle. Vagy statiszta, vagy csak egy színfolt: a pro- tagonisztész elnyelte. Nem is tudom, hol vesztettem el emberi érdeklődésemet, hol-mikor varacskosodott el bennem a szeretet és tátotta rájuk a száját a szörnyeteg. A Morbus Sacer betege voltam s úgy véltem, szent jogon bújok beléjük - ezért kellettek nekem -, hogy ezer élet életét éljem; s míg ők égtek- szenvedtek és úgy dobálta őket az élet, mint a pokolfenéki Pyriphlegethonban a tűzfolyó az elkárhozottakat, én megkaparintottam őket mindenestül és kölcsönben - éltem/élősködtem ezer alakban. Az irodalom, a regényírás ronda bugyrában. Júdásmesterség. Nemhiába tartják szektások, judaniták az Iskariótát Krisztusnál nagyobbnak: hiszen nélküle se kereszthalál, se feltámadás, se megváltás üdvösségre; s hogy ő, Júdás, titkon felvállalta gyalázatát és véle a kárhozatot - az benne az igazi misztérium.

*

Szeretnék „módszeres" lenni - de olyan szilaj, szenvedelmes anyaghoz nyúltam, hogy formába önteni nem hagyja magát. Formáznám: szétveti.

Valami azt súgja: vennénk tán előbbre a magam szenvedését és annak irodalmi csapadékát (mert az a kisebb). Hadd említem mindjárt két opuszomat, amelyet betegségnek köszönhetek: olyan betegségnek, amely egyúttal megmutatta a kijáratot. 1971-ben tüdőgyulladás-sorozaton estem át, fél tüdőm kollabált; feleségemet valósággal megriasztotta a hír, amikor az orvos közölte - lépjen érintkezésbe az ügyvéddel, keressék elő a végrendeletet. Engem, ha tudtam volna se riaszt meg: aludtam. Egyre mélyebben. A tudat ólomnehezéke egyre mélyebbre süllyedt, s mint utólag elárulták, azzal fenyegetett, hogy már-már visszahozhatatlan. Az orvosok lemondtak rólam.

Esztendős lábadozási szabadságra engedtek. Ha felkeltem, izmaim alig tudtak lábon tartani; sokáig légynél gyengébb voltam. Utókúrán heteket töltöttem a Kanári-szigeteken, Minor kán, anélkül, hogy erőre kaptam volna. Londoni könyvtárszobámban nemegyszer megesett, hogy a könyv kipottyant a kezemből

4