Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak
Borzák Tibor Zöld lábú lovak- Miskeiek emlékeznek Tóth Menyhértre Tóth Menyhértet életében sokan kinevették falujában, elismerésben kevés része volt. Ha valakire, akkor rá igazán illik a mondás: senki nem lehet próféta saját hazájában. Aztán halála után változott a helyzet, azok is szépeket kezdtek mondani róla, akiknek semmi közük nem volt hozzá. Mi igyekeztünk autentikus miskei emlékezőket megszólaltatni. Bélik Péterné Csörgő Margit 77 éves, Miske díszpolgára. Fiatalasszony korában kezdett verseket írni, de családja tiltakozott ellene, egy időre kénytelen volt letenni a tollat. Amikor 1989- ben egyedül maradt, újra nekikezdett a rímfaragásnak. Főleg a helyi eseményeken olvassa fel alkalmi verseit. Ma már büszkén vallja magát parasztköltőnek. Embertisztelő, megértő lélek volt Menyus bácsi. Már akkoriban is írtam verseket, s elvittem neki megmutatni. „Fiacskám, itt egy kicsit, fiacskám, ott egy kicsit csiszolj rajta! - biztatott. - Bennetek, Csörgőkben van valami művészi tehetség!" Annak idején Féja Géza ellátogatott községünk jubileumi ünnepségére, ő is bátorított, ne hagyjam abba, csak írjak, írjak. Menyus bácsi küldött hozzám egy fiatal költőt, ízes Mihályt, egész délelőtt beszélgettünk, szerencsére a férjem nem volt idehaza. Megígérte, hogy törődik a verseimmel, el is vitt magával néhányat. Jobbára szerelmes versek voltak, melyeket titokban írtam, éjszaka, amikor az uram elaludt. A párnám alatt rejtegettem a tollat, a papírt, s ha jöttek a gondolataim, leírtam, másnap meg alig tudtam kiböngészni a betűket. Nagyon megszenvedtem a versírást, a férjem folyamatosan üldözött miatta. Menyus bácsinál biztonságban éreztem magam, megmutattam neki a pesti patronálómtól kapott levelet is, de mire a dolina szélén hazaértem, a férjem már a kapuban várt. Káromkodott, szidott, megpofozott. Nem engedett be, kénytelen voltam a lányomnál meghúzódni néhány napig. A családomban senki nem értett meg, még a gyerekeim, a vejem sem. A férjem válással fenyegetett, muszáj volt abbahagyni az írást. De azt hittem, megfulladok, hogy nem adhattam ki, ami a fejemben volt. Különben Menyus bácsi is írt verseket. A május elsejei ünnepségen mindig a V&'ros májust mondta. A felvonuláson, stráfkocsin ülve harmonikázott, a téesz zárszámadási gyűlésén is húzta. Szívesen hallgattam, kértem, játssza el Ivanovicsitól a Duna hullámaint, amit magyar szöveggel Szécsi Pál is énekelt. Anyák napján a kultúrházban József Attila Mama című versét szavalta, nagyon szépen, de a közönség nem figyelt rá, mindenki csak duruzsolt. Férjem is jól ismerte Menyus bácsit, tegező viszonyban voltak. Valamikor együtt dolgoztak a DÉFOSZ-irodában. Ha itt ment el a házunk előtt, mindig behívta, azzal a szándékkal, hogy engem bosszantson, hiszen én akkor már nem írtam. „Fiacskám, hogy is van az a vers?" - fordult felém Menyus bácsi. Én a kertben némán locsoltam a virágokat, s egyszer csak kitört belőlem: „Nézzetek rám, egy megsemmisült roncsra, / Mondjátok meg, mi vár egy ócska rongyra." Aztán elhallgattam, ők tovább beszélgettek. Menyus bácsi nagyon népszerű volt, ám a faluban kinevették. Sokan bolondnak tartották, de szerintem a művészemberek annyira el vannak foglalva saját gondolataikkal, hogy az szinte már nem is normális. Voltak különös dolgai, azt kutatta például, hogy van-e egyáltalán tót megfelelője az ecetfa szónak. Máskor kibiciklizett a határba, hogy elveti a kukoricát, 104
