Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Ember az erőterekben
voltak környezetem segítésére, mint a többi tanszékvezetőnek. De sohasem segítettem embereimet elvtelenül, a többi tanszék rovására. Munkatársaim kiválasztásakor csak két súlyt tettem a mérlegre: a szakmai kiválóságot és az emberi tisztességet. Ez valószínűleg még megtart egy ideig tanítványaim emlékezetében.- A hatvanas évek elején a dékán aknamezőn közlekedett. Professzor úr, volt olyan eset, amikor majdnem „fölrobbantál"?- Nem tudok ilyenről. Igaz, Aczél Györggyel volt egy afférom, attól kezdve utált.- Mi történt?- Sőtér István rektorunkat az akkori miniszterhelyettes, Aczél György magához hívatta és számon kérte tőle, miért olyan alacsony a munkás-paraszt származású gyerekek aránya az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Sőtér ezután minket, dékánokat hívott ösz- sze és továbbadta a felsőbb intelmeket. Persze, ott sem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá. Igazságtalannak éreztem, hogy ezt a szememre vetik, mivel én nagyon is odafigyeltem az értelmes munkás származású és a vidéki, kis falvakból érkező gyerekekre. A törvény adta kereteken belül segítettem őket. Az akkori rendelet szerint az egyetemre felvett fiúk a tanulmányaik megkezdése előtt csaknem egy év katonai szolgálatot teljesítettek. A Honvédelmi Minisztériumból két magas rangú tiszt jött, hozták a listájukat, a felvett diákok közül ki alkalmas, ki nem. A katonai szolgálat alól, indokolt esetben, közös elhatározással felmentést adhattunk: öreg szülők, szegény paraszt gyerek... A döntés elleni fellebbezéseket a rektornál bíráltuk el, oda már a Művelődési Minisztérium is elküldte képviselőjét, aki már az elején magához ragadta a szót. Aczél elvtárs kérésére javasolta, hogy mentsük fel a katonai szolgálat alól - és mondott három nevet. Tudtam, miről van szó, az egyik apja miniszterhelyettes volt, a másik kettő sem munkás-paraszt. - Kedves János, légy szíves, mondd meg nekünk, milyen származásúak a fiúk? - kérdeztem a minisztérium emberét idegesen. Somolygott, tudta ő jól, hogy milyen gyerekek, de hát kiadták neki a leckét. - Ne viccelj - mérgesked- tem -, bennünket Aczél elvtárs jól letol, hogy rosszak az arányaink, most meg azt kéri, rontsunk rajta még egy kicsit? A kar dékánjaként ehhez nem járulhatok hozzá! Rektorunk megpróbált jobb belátásra bírni, de nem engedtem.- Aczél belenyugodott ebbe? Csodálkoznék, ha nem keresett volna más utat a dolog elintézésére.- Várd ki a végét! Szóval, a három fiút nem mentettük fel a katonaság alól. Akkoriban a Tudományos Minősítő Bizottságnak is a vezetője voltam, kora reggel először ott kezdtem a napot. Tóth Béla titkárom azzal fogadott, Aczél elvtárs keresett, kéri, hívjam vissza. Aczél elkezdte mondogatni érveit a telefonba. Én is mondtam a magamét: megértem őt, de Sőtért éppen azért tolta le, most meg..., és soroltam az ellenvetéseimet. Meglepő módon Aczél szinte mentegetőzve védte támogatottjait. Miután mindketten kifejtettük álláspontunkat, elköszöntünk, és kész. Kérdi Tóth Béla, mit akart Aczél. Elmeséltem. Erre azt mondja: - Ide figyelj! Aczél ravasz ember. Most mindhármukat fölveszi az egyetemre, és majd azt mondja, hogy veled ezt megbeszélte. - Hűha, igazad lehet! - döbbentem rá. Azonnal nekiültem és levelet írtam Aczélnak. Telefonbeszélgetésünkre hivatkozva rögzítettem álláspontomat, leírtam, miért nem járulok hozzá a minisztérium által támogatott nem munkás-paraszt származású fiúk felmentéséhez a katonaság alól. A levelet elküldtem. Meleg nyár volt, családommal Balatonszemesre mentünk, a kis nyaralónkba. Rövidesen távirat érkezett. Hétfőn reggel vár a művelődési miniszter, kocsit küldenek értem. Sejtettem, honnan fúj a szél. Sikertelen küldetése után az osztályvezető már fölhívott telefonon és elmondta, hogy Aczél őrjöng az elutasítás miatt. - Ki ez a taknyos Nagy Károly? - kiabált. Hogy jön ahhoz, hogy kioktasson a munkás-paraszt gyerekek védelméről! Engem, aki az elveimért börtönben is ültem! Ez persze igaz volt. 94
