Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Esszébe ágyazott krízisregény

csekély összeg! - föladta Mesterét. A regény kiemeli, hogy Júdás személyéhez mindenütt, mindenkor a pénz kapcsolódik (277-279., 284.). Sorsa az árulást követően a homályba vész, a legkülönfélébb s egymást kizáró híresztelések homályába (175., 353.). Gaztettének oka, még inkább: okai ismeretlenek, bár két évezred találgatta őket (176-177. stb.). A Harminc ezüstpénz két, egyaránt lehetséges, ám egyaránt végletes magyarázat határolta tartományban, a józan ész fénycsóvájával világítaná meg Júdás szörnyű cselekedetének elképzelhető indokait, keresvén a választ a nagy kérdésre: mitől, miért lesz árulóvá egy ember? A két szélső értelmezés közül az egyik bölcseleti természetű, és a Máraitól korántsem idegen dualista világfelfogás kifejezője. Eszerint a Jó princípiumának mindig szüksége van a Rossz princípiumára is, egyik a másikát involválja, a kettő csakis együtt létezhet. „Az emberi történetnek mindig szüksége van egy Júdásra. Mintha nem lehetne nélküle semmiféle emberi vállalkozásba kezdeni. És amikor az Istent keresik az emberek, akkor is szükségük van reá" (177.) - illetőleg: „...az áruló tudja, hogy nélküle soha nem teljes a Történet. Szükség van reá a pillanatban, amikor az emberek, újra és újra Istent alkotnak maguknak. Ő a másik szereplő, az ellensúly" (354.). Ez a megközelítés filozófiai érvényű, viszont túlontúl spekulatív, képletszerű; márpedig Márai nem az a szerző, aki beérné efféle vértelen, kilúgozott általánossággal (noha kétségkívül számol vele). S nem éri be (holott számol azzal is) a másik szélsőséggel sem, azzal, amely az árulást mindenestül a ráción túl avagy innen elhelyezkedő tettek (mondhatnók: az „action gratuite"- ek) közé utalná. Amidőn a szöveg sűrűn hangoztatni kezdi, hogy „A Sátán pedig bement Júdásba" (336., 337., 345., 353.), jelzi: az irracionális területére léptünk. Jóllehet a narrátor úgy véli: „Minden ember életében elkövetkezik egy pillanat, amikor belemegy a Sátán. Ezért úgy hisszük, ismerjük Júdás gondolatait, amikor elindult (...) Annás házába..." (337-338.) - a folytatásból kiderül, hogy a hős árulásának indítékait nem az útközben születő fiktív töprengések tartalmazzák. Márai ezúttal sem tagadja, hogy az értelemnek korlátái vannak47, ismét bevilágít hát az irracionális sötétjébe, sejteti azonban: igazi hatalma nincs fölötte. Az ő kartéziánus elméje a ráció, az okság birodalmában mozog otthonosan, Júdás személyéhez s tettéhez ilyképp észelvűen közelít, az árulás tényét a tizenkettedik apostol alkatából, különleges helyzetéből, nézeteiből, előítéleteiből, emberi gyengéiből (etc.) akarván megérteni s megértetni. Véleményét a cselekedet lehetséges motivációjáról részint narrátori elmélkedések formájában, részint egy terjedelmes, képzelt párbeszéd segélyével adja tudtul; a dialógus az egyaránt félig-meddig kiközösített Júdás és Máté közt zajlik le (az előbbit idegensége és magatartása, az utóbbit foglalkozása, publikánus volta miatt övezi gyanakvás és megvetés). Két, hasonló helyzetű, ámde elütő szemléletű és meggyőződésű, így szükségképp „más nyelven" beszélő ember szócsatáját olvassuk - mint annyiszor Márai regényeiben.

Mit tudhatunk meg az elbeszélői tűnődésekből és az áldialógusból Júdást és cselekedetét illetően? Azt, hogy ember volt, gyarló ember, ki képtelen volt felnőni Jézushoz és annak tanításaihoz. Meglehet, „alkotni" szándékozott valamit, ami örökre megőrzi hírét: bele akarta vésni nevét az időbe (176.). Meglehet, a sértett hiúság dolgozott benne, mert nem ő volt a tanítványok közül a legkedvesebb - az első (246., 341-342.). Meglehet, azért vált árulóvá, mert mint „messziről" érkezett „idegent" mint városi, művelt embert nem fogadták be a többiek, a galileai „népfiak", s különbözése, valamint pénztámoki tiszte, „zsugorisága" okán méltatlan vádak érték (270-272., 273-279., 287-288., 299-300. etc.). Meglehet, a fátum által neki szánt sors, a nem is gyanított történelmi szerep tette árulóvá (283-286., 292.). Meglehet, a kételkedés vitte a bűnbe, mert „...aki kételkedik, az fél" (287.), „...aki kételkedik... a végén áruló lesz" (334.). Mivel Júdás eredendően az értelem, a józan ész embere volt (288., 316., 328. stb.), nem hitt eléggé, kivált a vakhit volt idegen tőle (318-320.). Nem hitt föltétlenül Jézus Messiás voltában (299., 324.), nem hitt a csoda70