Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Esszébe ágyazott krízisregény
tételekben (313-317.), nem értette Jézus gyakorta ellentmondásos magatartását (321-322., 323-324., 325-328., 333.), nem értette nyelvében, tanításában mindazt, ami az értelmen túl lévőt szólította meg (328-332.). Nacionalistaként és „fajvédőként" nem értette s nem fogadta el, hogy elvette a zsidóságtól a „kiválasztott nép" öntudatát és mindenkinek, az egész emberiségnek, a rabszolgáknak és a más nemzetiségűeknek is megváltást hirdetett (182., 310-313.). Meglehet, féltékeny is volt Mestere sikereire (355.). Mindez - meglehet, egy bizonyos csupán: nem a pénzsóvárgás, nem a harminc ezüst megszerzésének vágya vitte az árulásra (355.). S bizonyos az is - hangozzék bármi megdöbbentően -, hogy Márai ebbe a fiktív Júdásba, a vakhit elvetőjébe, a józan ész nevében kételkedőbe“ szintén „beleírta" egy kissé önmagát. Amidőn a Harminc ezüstpénz 1983-ban megjelent, első olvasóinak egyike, Szőnyi Zsuzsa nem fukarkodott az elismeréssel: „Csodálatosan NAGY könyv, talán a legnagyobb, amit valaha is írt!" - lelkendezett a szerzőnek küldött levelében, hamarosan publikált recenziója a „remekműnek" kijáró hódolattal beszélt a regényről, mi több: egy jezsuita páter dicsérő cikkét is postázta rövidesen - Márai pedig elegáns szerénységgel és tartózkodással fogadta a „kritikákat".49 A magunk részéről nem csatlakozhatunk e feltétel nélküli rajongáshoz és a rajongókhoz. Meggyőződésünk szerint a Harminc ezüstpénz nem vérbeli regény, ha mégis illik reá e műfaji megjelölés, legföljebb így: ellentmondásos karakterű, dekomponált regény, alkotójának kétségtelen erényei pedig - kivált a mű utolsó harmadáig - nem annyira epikusi, hanem sokkal inkább esszéírói erények. A könyv kettősségét, belső hasadtságát szóba hoztuk már, s említettük volt azt is, hogy egyes részletei többet érnek, mint az egésze. Az éjszakai szópárbaj jelenetéig az a benyomásunk, hogy regény helyett itt-ott regénybe hajló esszét olvasunk, esszét, amelyben Márai nem egészen ura hatalmas tudásanyagának, s időnként mértéktelen az ismeretek közlésében. Bár a gondolatmenet középpontjában Jézus állna, a fejtegetések minduntalan a hátérbe szorítják, túlcsapnak, túláradnak személyén. Kitérés kitérést, „leágazás leágazást" követ. Keresztelő Szent János alakja hamarosan az elbeszélésbe vonja a nagy elődét, az Illés prófétáét, hogy azután visszatérjünk Keresztelő Szent Jánoshoz (220-239.) stb., stb. S Márai ezúttal nem tud gátat szabni önnön bölcselkedő hajlandóságainak, elkövetvén azt a hibát, amelyet Gustave Flaubert még egy Tolsztojnak is a szemére lobbantott a Háború és béke harmadik kötetének kapcsán: „Ismétli magát! Filozofál!"50 Se szeri, se száma a vitathatatlanul okos, szellemes elmélkedéseknek (a csodás gyógyításokról: 238-239., az ember fejlődéséről: 272-273., múlt és jelen hasonlóságáról: 274-275. etc., etc.), amelyektől épp csak a regényszerűség válik kérdésessé és kétségessé. Tény, hogy e bölcselkedő futamoknak köszönhetően Márai egyébként is erős szentenciázó képessége a szokottnál is eleveneb- bül működik51, megannyi remek aforizmát teremtvén. Négyet közülök, mutatványként: „A hatalommal soha nem lehet vitatkozni, mert amikor vitába száll, már nem hatalom" (189.) - „Vannak emberek, akikből a belső tartalom, a személyiség előkelő erővel sugárzik. Olyan ez, mint a szépség: a belső összhang átnemesíti a testi alkat véletlen vonalait" (203.) - „A szépség több, mint báj, mint a kellemes vonalak. A szépség erő, a belső erő testi megnyilatkozása" (218.) - „A műveltség mindig finom, bonyolult sértés is azok számára, akik valamilyen okból nem tudták megszerezni ezt a különös életérzést" (288.). S mert az esszé szükségképp a beszélő szólamára épül, joggal furcsálljuk s tartjuk szervetlen megoldásnak, hogy a narrátori szöveg hirtelen Jézus belső monológjába tűnik át (262-267.). Nézzük bárhonnan: a Harminc ezüstpénz csupán az utolsó harmadában válik (krízis)regénnyé, vagyis nincs a műnek egységes epikai arculata. A könyvet záró két fejezet (336-355.) egyike az árulás előtti, másika az árulást követő órát jeleníti meg. Előbbi a Jeruzsálembe sereglett s az utcákon éjszakázó sokaság szorongó várakozásának, csodavárásának mesteri képét adja, utóbbi pedig - kitűnő, szimul71
