Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Kántor Lajos: Reményik, Németh László – és a kézilámpás

dett szellemet, „mely a magyarság dolgait nem a mi béka-egér harcaink vakondtávlatából nézi, de a történelem póruljártjainak az igazlátásával." A kritika végső következtetése - amibe természetesen nem épülhetett be Reményik Sándor költészetének, emberi-írói tartásának utolsó másfél évtizede - elfogadható, objektívnek minősíthető, mai irodalomtörténeti megállapításként is. Tehát az 1927-es verdiktum: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. Első versei a magyar epigon-líra s a magyar konzervativizmus sablonos villanásai, de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át s emberi emelkedése megérzik lírájában is. Ha nem is tartozik a kivételesek közé, komoly férfi-arc, aki a magyar irodalmi élet új szellemét jelenti."

A Németh László-bibliográfia5 szerint nem egészen egy évtizeddel később, a Tanúkorszak vége felé van ismét találkozása - ütközése - a két írónak. A közös gond, a magyarság jelene és jövője, most sem hozza őket közelebb egymáshoz, ellenkezőleg: a Du- na-Európa gondolatát ápolgató Németh László és az Ahogy lehet erdélyi realizmusához eljutott Reményik Sándor az értelmiségi-írói magatartás két pólusát képviseli. A romániai - Bukarestből Erdély felé vezető - utazását írásba rögzítő, nagy vihart kiváltó útirajzában (Magyarok Romániában6) Németh nem szól ugyan közvetlenül Reményikről, de nyilvánvalóan utal rá; Reményik Sándor pedig rögtön kifejezi egyet nem értését a Magyarok Romániában által felvázolt helyzetrajzzal. Németh Lászlónak az erdélyi irodalomról itt megrajzolt képe szigorúbb - és bizonyára igazságtalanabb -, mint az 1926-os, 1927-es volt. íme a vonatkozó (1935-ös) Németh-szöveg: „Az író mindig egy nagy sorskör közepén áll. Látja a fölfele vagy lefele örvénylő ciklusokat, s művével segíti őket, vagy ellenük szegül. Ariosto a reneszánszot emeli, s vele emelkedik, Dante keserűsége a hanyatló középkorért csendíti meg dacos rímeit. Erdélynek vannak körei-örvényei, de nincs egy kis Dantéja sem, aki utolszor igazán kiállna mindazért, ami itt pusztulóba megy. Pedig Kolozsvárt a melankóliás költő merev, kék szeme, a kálvinistás, fohászkodó agrárifjúság s a rátarti derekú marxisták mögött: ez a még mindig ép magyar múlt azt, ami mint egy utolsó erdélyi múzsa, az embert a városon átkíséri."

A provokatív (lényegében csak a múltat elismerő) beszámoló érthetően azonnal kiváltja a válaszokat - az erdélyiekét is, és Reményik Sándor most sem kerülhető meg. Saját (elsődleges7) lapjában maga Reményik is megszólal, nem fogadja el a magyarországi utazók „sötét impresszionista" bírálatát, ám ennél a Pásztortűz-beli reagálásnál8 fontosabb, ugyanezeken a hasábokon, a László Dezsőé. Természetesen korántsem csak az irodalomról van szó - a tét az erdélyi magyar társadalom, az érte tevők vagy nem (jól) cselekvők megítélése. László Dezső, az Erdélyi Fiatalok szerkesztője,* az őket is ért elmarasztalásra („kálvinistás, fohászkodó agrárifjúság") higgadtan mérlegelve válaszol; az építésre való felszólítást örömmel fogadja el, de visszautasítja az erdélyi magyarság akár lírai útirajzba foglalt, felületes megítélését. „A romániai románok között úgy járt Németh László - szól a Pásztortűzben közölt bírálat -, mint az a huszadik századi magyar író, aki világosan felismerte a magyarság új tájékozódásának helyes irányát, viszont a magyarokról szóló részben visszaesett az általa időszerűtlennek mutatott kritikai vízválasztó vonalára, az pedig azt jelenti, hogy Ady Endre és Szabó Dezső szemével és nem a Németh Lászlóéval nézte az erdélyi magyarság életét és sorsát. Adytól kölcsönözte a halállátást, a hasonlatok gazdag változatát, Szabó Dezsőtől pedig a sértett önérzet szubjektivizmusának minduntalanul való előömlését. Ez a két póz jól állott Adynak és Szabó Dezsőnek, a kritikai vízválasztó hegycsúcsainak, de nem áll jól Németh Lászlónak, akinek a helyét ön* Idén emlékezünk születésének centenáriumára.

59