Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Próteusz nyomában

minduntalan és mindvégig önmagát játssza meg tétül, s amennyire fölszabadító érzés egy (szöveg) testben több identitásként megmutatkozni, olyannyira nyomasztó annak a tudata, hogy a személyiség az összetört tükör cserepeiként hullik darabokra. Szentkuthynál és Pessoánál szerencsés módon működött az egyéniség-variánsokat összefogó centripetális erő, az életnek műként való megélését ösztökélő imperatívusz, a művel való állandó kapcsolatot biztosító köldökzsinór bizonyossága: a számtalan alakváltozatot egybetartó egyetlen én. Ez az álarcra maszkot öltő szemlélet tükröződik visz- sza áltörténelmi és álarcos regényeiből: nem a konkrét eseményt lombosítja regénnyé, hanem a „felmerülő lehetőség sokféleségéből" igyekszik (visszafelé) megérteni a már megtörténtet, és ez a sokféle lehetőség sokféle álarc felöltésére nyújt lehetőséget, immár nem csupán a szerzőnek, hanem a szerzői alakmásoknak, végtelenné tágítva az alakmások, alteregók, szerzői funkciók tükörgalériáját.

Bálint Péter Szentkuthy „botanikus-leíró és matematikus-definiáló" természetéről beszélve a máig páratlan és megismételhetetlen írói törekvésnek a leglényegét emeli ki. Könyvének több fejezetében visszatér ahhoz a megállapításához, hogy bármennyire is úgy tűnik, hogy Szentkuthy életrajzi regényei és a Szent Orpheus Breviáriuma egyes fejezetei a történelmi múlt egy-egy korát jelenítik meg, tulajdonképpen egyik regénye se történelmi, mert „a történelemben nem a gazdasági és politikai kurzusok változása, népcsoportok vagy osztályok pártérdekeinek megnyilvánulása, az érdekviszonyok szükségszerű összefonódása és kölcsönhatása érdekli, hanem a sokszínűségében és ellentmondásosságában létező ember, akinek a kor nagy vezéreszméitől függően vagy épp azoktól függetlenül kialakított mentalitása, lírai vagy drámai szerepálma, profán életőrülete és szakralitásigénye van." Ezzel a megállapítással párhuzamosan Bálint Péter Szentkuthy természetének kulcsát nem az általa ábrázolt világ ezerarcúságában határozza meg, hanem abban, hogy „mint örvény van jelen a világ egy adott pontján"; végtelen szerepjátékai mögött „azt a végtelen magányra ítélt halandót" látja „aki azon töpreng, hogy nem történik az írás pillanatában más, mint »a dolgok általános elmúlásán való csodálkozás, és az emiatti félelem keresi itt a menekülés elveszett útját«" - e két meglátása előlegezi a harmadikat, miszerint Szentkuthy műveit nem szemlélhetjük csak és kizárólag a műveltség manifesztumaként: „ő elsősorban szemlél, és vég nélkül leír, míg az íróelődök bizonyos poétikai és bölcseleti prekoncepciótól indíttatva teremtettek egy »művi világot«". Bálint Péter elemzéseiben, értelmezéseiben, műfaggatásai során feltárja, miért ódzkodott Szentkuthy bármiről is végső meghatározást adni, végső válaszokat kimondani, ehelyett inkább mindvégig a kételkedés termékeny és ösztönző állapotát gerjesztve magában a dolgok végső (megállapodott) definíciója helyett a dolgok ámyalatkimerítő leírása során jelenítette meg azok visszáját, hasonmását, ellentétpárját, magának a dolognak az ezer megvilágosítású gazdagságát és változékonyságát. Azért, mert a szenvedélyes és lankadatlan szemlélődései során „a változékonyságot, a múlandót kívánja rögzíteni", s ebből a felismerésből bontja ki a másik, ugyancsak lényegi következtetését, miszerint a változékonyság leképzésének szándékától vezérelve „nem is hozhat létre másfajta művet, mint egy formátlan, pontosabban a szemlélődés irányultságát és objektumát hűen leíró naplót vagy breviáriumszerű opust."

Bálint Péter megérti a Szentkuthyt gyötrő kételkedést, ami a végső dolgokra való rákérdezésben ölt stílus- és szövegtestet, végső definíciók helyett a szemlélődésben és a valóságmegértés kísérleteiben tárgyiasul. A Szentkuthy-módszert óhatatlanul is magáévá téve megfogalmazza e módszer apológiáját, miszerint „a világ jelenségeire újra és újra rá kell kérdezni, mert a folyamatos teremtés állapotában lévő világ szerkezetét csak így lehet elemeire bontani, hogy új rendet teremtsünk belőlük". Figyelemre méltó következtetése a kaotikus világból szövegkatedrálist emelő módszerről továbbá, hogy „Szentkuthy, akit a teremtésben a káosz és a rend, a formátlanság és a szerkezet kérdése izgatja szenvedélyesen, keresztény szemlélete ellenére is osztja azt a régi bölcsességet, hogy a létezés nagyon is természetes állapota a káosz, ezzel szemben a rend természetellenes, mert szüntelenül tudatos és komoly erőfeszítéseket igényel teremtőjétől."

Bálint Péter felvállalja Szentkuthy egyik kritikusának megállapítását, hogy az írónál „a nyelv maga a mű, maga a kompozíció", illetve Szentkuthynak azon igyekezetét, hogy az olvasó figyelmét előbb a „stílusra", mint a „témára" irányítsa, s mindehhez saját nyelvi és fogalmi igényességét párosítva nem hallgatja el azokat a bírálatokat sem, amelyek azt megelőzően kerültek a szerzői ouvre- be, hogy - miként már jeleztem: Szentkuthy rátalált volna arra a hangra, amellyel stiláris harmóniába orkesztrálta a maga kételyeit a világ realitásaival. Kritikai észrevételei a töredékben maradt, Nar- cisszusz tükre című opus egyes részeinek nyelvi, stiláris tisztázatlanságára vonatkoznak, természetesen azzal a kitétellel, hogy Szentkuthy a művét hiányosságainak tudatában olyannyira mélyre zárta

101