Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Próteusz nyomában

fiókjába, hogy visszaemlékezéseiben se tett róla említést, végül posztumusz került a mű kiadásra, így szerzői javításról, ellenőrzésről szó se lehetett. A kifogásolt fejezetben „az életműben elképesztően gazdagon indázó, egymást erősítő és előre lendítő szentkuthys jelzőbokrok [...] erőtlenek, sápatagok, túlírtak és ellenőrizhetetlenek [...] a mondatok és leírásrészletek olykor képzavartól és nyelvi tisztátalanságtól sem mentesek", ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy éppen ez a mű legyen a tulajdonképpeni átvezetés a Prae és a majdani Breviárium között, hiszen szinte esszenciálisán tükrözi a Szentkuthy-szemlélet és a Szentkuthy-féle tematikus-stiláris világkatalógus előképeit, vagyis az életmű megértéséhez ma már nélkülözhetetlen szöveg.

A kötetet záró, Orfeo utolsó levelei Eurüdikének című fejezet az egyetlen, amely igazán szabad utat enged az életrajznak az életműn való átáramoltatása előtt, hangvétele, megszólalása a teoretikus fegyelmen túlmenően az alkotó egyénre, a magánemberre koncentráló, és ebből az összpontosításból az író humánus portréja teljesedik ki a magánéletben élt humánus - humana szerelemmel egyetemben. S itt (bár nem csak itt) kicsit szentkuthys a szerző: Szentkuthynak a kórházban fekvő feleségéhez írt levelezőlapjaiból kiindulva mintegy hátulról, a halál felől közelíti meg az éles szemmel vizsgált, de váltig tisztelt, becsült és szeretett művészt, embert, alkotót, Isten teremtményét, aki előtt még csupán három hét állt abból az időből, ami neki a földön rendeltetett, nyolcvan év volt mögötte, ebből hat évtized boldog házasságban telt örökös szerelmével, Dollyval és örökös művével, a gigantikus naplóval. Szentkuthy életének utolsó három hetét az egyetlen kedves, Dolly életének féltése töltötte ki. Dolly szívelégtelenséggel kórházban feküdt, Miklós pedig ez idő alatt minden bizonnyal készült a végső nagy Agyő!-re, búcsúzott élettől, műtől egyaránt, s bizonyára alaposan felkészült, hiszen előbb távozott feleségénél, megnyugodva, álomból halálba szenderedve. E készülődés, a kedves elveszítésének lehetősége és a saját életbúcsúja között vibráló életintenzitás három hete alatt levelezőlapokon számolt be napjainak múlásáról feleségének. Semmi mély intimitás, túlcsorduló érzelgősség, pátosz vagy hisztéria nem olvasható ki ezekből a lapokból, inkább naplószerű bejegyzések, tudósítások, beszámolók a mindennapok eseményeiről. Bálint Péter e jelentések nyomán szögezi le, hogy „E levelezőlapokra rótt mondatok nem egy történet elmondásának epizódjai, nem egy valaha megkezdett diskurzus töredékei, nem egy dráma építő- és szegletkövei, hanem egy kísérlet értekező-magyarázó részei, hanem önmagukban lélegző világleírások, miként ezt a Napló-Mű és annak szerves részét alkotó munka- és bizalmas napló esetében is megszokhattuk..."

Bálint Péter könyve tudatosítja az olvasóban, ezen felül argumentáltan bizonyítja, hogy „a Szentkuthy-féle univerzumnak saját égboltja és földje, mennye és pokla, istenei, közöttük a legfőbb Isten: Szentkuthy, és ördögei, ormai és mélyföldjei, történelme és logikája, flórája és faunája, Velencéje és Bizánca van." (Szépirodalom, 2003)

102