Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Balázs Imre József: Örök organikusság

lét nagy csodáinak, megújult erővel cselekszik és szenved. Ezek az emberek nem teszik meg az önmagába visszatérő kultúra kerülő útját."15 Szentimrei költészete legkevésbé metafizikus korszakában is őriz valamit az örök visszatérésnek, az elementáris életigenlésnek ebből az elvéből.

Az 1920-ban írott Elesettek kara a tarlón ugyancsak felvillantja az anyag örök körforgását, de a megjelenített tárgyiasságok szintjén nem azonosítja ezt feltétlenül az élet örök körforgásával. Csupán a szükségszerűséget jelzi, nem az újabb, másfajta élet lehetőségét:

s ősszel széjjelporladunk, mint a trágya, hogy válhatatlanúl eggyé lehessünk újhói a Földdel, melyből régi, céltalan kiszakított magányunk vétetett.

Itt kell feküdnünk, hogy elkékült ajakunk visszalehelje a föld belénkvesztett Hitét a matériába.

Ugyanakkor itt sem tekinthető egyszerű konvenciónak a megszólalás módja: a versben a halottak, a csatában elhullott katonák szólalnak meg közvetlenül - ráadásul többes számban, tehát az, amit monológként elmondanak, általános érvényre törekszik a diskurzusban. Ezáltal az anyag élőként kínálja magát a beszéd szintjén, annak ellenére, hogy „önmagáról" épp az ellenkezőjét állítja:

Kezeink tíz körme sárgán markolja az anyaföldet, orcáinkat nedves ujjakkal simogatja a harmatos pást.

Lábainkat elnyújtottuk határozottan, merőn magunktól, mutatjuk a holdnak, hogy már nincsen szükségünk reájuk.

Hallgat bennünk az anyag, hallgat kívülünk az Universum.

A holtak beszéltetése ebben a versben kizárja ugyan az élőket a diskurzusból, üres helyet hagyva nekik, de nem dermeszti őket holttá,16 * fenntartva számukra egy másik teret, ahol a „megszólalók", a holtak nincsenek jelen: „Valahol, messzi réteken, ide nem verődő robajokkal / dübörög még a harci szekér." Ha úgy tetszik, e másik tér létezéséről szóló tudósítás diszkurzív következetlenségnek is tekinthető, de alapvetően inkább arról van szó, hogy az élet állandóságának előfeltétele átsugárzik a holtak beszédén, azon a paradox állításon is, miszerint: „hallgat bennünk az anyag". A vers látens aposztrofikus, megszólító szerkezete (amelyben tehát nem a holtak szólnak az olvasóhoz, illetve a szemlélődő lírai énhez, hanem a szemlélő „szólítja meg" a holtakat) az elbeszélt dolgoktól függetlenül, sőt akár azok ellenében működik, ahhoz hasonlóan, ahogy Baudelaire Spleen című versében: „Oh eleven tömeg! nem vagy te más ma tán itt, / mint tétlen borzadályKasimir Edschmid: Az expresszionizmus költőiségéróí. 195-197. In: Koczogh Ákos (szerk.): Az expresszionizmus. Budapest, Gondolat, 1967.

16 A halottaknak és dolgoknak hangot kölcsönző trópusról, a prosopopeiáról írja Paul de Man,

hogy látens veszélye: „a holtak beszéltetésével - a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően - az élők egycsapásra némává válnak, saját halálukba dermedve". Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji 1997/2-3. 103.

82