Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Végel László: Meditáció Iliáról
Paradox módon azonban, miközben ez az irodalmi irányzat az irodalmi egység feltevéséből indult ki, aközben tulajdonképpen a magyar kultúrában az áthidalhatatlan különbségeket készítette elő, amelyeket azonban sokáig elrejtettek a doktrinér vagy a parttalan szocialista realizmus esztétikai dogmái. Az anyaországi irodalom közel harmincéves emancipációs történetében nehéz volt a modern irodalmi vonulatot a maga egységében látni. Sőt mi több, a jugoszláviai puha szocializmus lehetővé tette azt a feltevést is, hogy a kisebbségi irodalmakban a modem irodalmi törekvések folyamatos szereppel rendelkezhetnek, s ilyenképpen különböznek az anyaországitól. A nyolcvanas években az anyaországi irodalomban létrejött alapvető módosulások, értékrendváltások után azonban kirajzolódtak a tényleges különbségek. A magyar irodalomban kidomborultak az újító törekvések, a művészi individualizmus, a szabadság - mint fő kérdéskör -, a kritikus nemzeti önszemlélet. Ugyanakkor a kisebbségi irodalmakban megerősödtek a hagyományelvű poétikák, a kollektivista világképek, a romantikus, gyakran mítoszokba menekülő nemzetszemlélet. Igaz, minden kisebbségi irodalomban időről időre felbukkantak modernizáló törekvések is, egy-egy időszakban ezeknek a fontossága növekedett, de inkább eretneki szerepet játszottak, minek következtében egy idő után a margóra kerültek, s ott is maradtak mindaddig, amíg nem sikerült valamiféle „liberálisabb" kollektivista interpretációval a „fő vonalba" beágyazni. Az avantgárd gyors hagyományosítása valójában a kisebbségi irodalomtörténet-írás állandó gondja, valamiképpen ugyanis el kell rejteni, át kell értelmezni az „eredendő bűnt", a szabálysértést. Ha ez a folyamat tovább erősödik, lássuk be: sok szociokulturális tényező efelé billenti a mérleg nyelvét, akkor kettéhasadt magyar irodalommal és kultúrával találjuk szemben magunkat: az anyaországival és a határon túlival. A különbségek önmagukban nem jelentenek gondot, hiszen valamiféle különbségnek lennie kell, csak a megoszlás mércéje, a hasadás problematikus. Az anyaországi képviseli a modem európai irányzatot, a határon túli pedig a konzervatívat, az óvatoskodót. Sokan még azt is hozzátennék, a hiteles nemzetit. Félő, hogy a magyar kultúrán belül kialakul egy európai modern központ és az őt körülvevő tradicionalista perem. 4. Deleuze-Gauttari briliáns Kafka-elemzése kiderítette azonban a kisebbségi irodalmak másik olvasatát, esetleg a rejtettebb, apokrif vonulatát is. Amely jobban kidomborodna, ha újraolvasnánk és újraértelmeznénk ezt a történetet. Nem azt kutatva, hogy mi benne a „kafkai", sem a parabolák világát, utalásrendszerét, hanem meglelni azt a nyelvi architektúrát, amellyel Kafka művei épültek. Deleuze-Gauttari ugyanis rámutat arra, hogy Kafka német nyelve egy kisebbség nyelve, szigetnyelv, vagyis a német nyelv nyelvközi állapotának egyik radikális változatáról van szó. Ezt a nyelvközi állapotot egzisztenciálisan elmélyítette zsidósága is. Zsidóságának diskurzusát is ez a kisebbségi nyelvhelyzetben fogalmazta meg. Ha ebből a nyelvi-egzisztenciális dichotómikus perspektívájából vesszük szemügyre a kérdést, akkor leszögezhetjük, hogy Kafka hatványozottan kisebbségi író. De nemcsak élményvilágában jelentkezik ez a tudat, hanem - ami, még fontosabb — regényvilágának nyelvezetében, abban a kopár nyelvben, amely nem azért kopár, mert szegényes, hanem azért, mert gazdag. Attól gazdag, hogy több nyelvi világ nyomai maradtak rajta. A nyelvközi állapotban a szavaknak van egy apokrif életük, szüntelenül a másság fénye vagy árnyéka - szerintem mindkettő igaz - vetül rájuk, többféle történelem tapad hozzájuk. S ezeket a szavakat nem lehet zárt világba kényszeríteni, ellenkezőleg: létrejön egy diskurzus, amely akarata ellenére arra van kényszerítve, hogy hatványozott erővel 68