Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Végel László: Meditáció Iliáról
nyelvközi állapotok iránti érzékenység azonban továbbra is alacsony intenzitású maradt, holott rövid időn belül maga is találkozik azokkal a dilemmákkal, amelyekre ma még nincs kellő szenzibilitása. Ez a magyarázata Márai írói hontalanságának. 3. A nyelvközi állapotban megszülető kifejezésmód, forma a kisebbségi irodalmak meghatározó vonása, annak ellenére, hogy a kisebbségi kulturális és politikai normarendszer szívósan küzd ellene. Az ellenkezés érthető, hiszen szorong a rendezetlen, fluid, bizonytalan állapottól. A kisebbségi irodalom pedig nemcsak arról szól, hanem ennek megfelelő nyelvi formákkal él. Ez a kultúra ugyanis mindig két kultúra zűrzavarában él, valóságos diskurzus-káosz anyagával építkezik, de közben menekül is tőle. Ezzel a meneküléssel magyarázható, hogy erkölcsi normarendszerébe beépült az érthető és eredendő törekvés, a heves vágy, hogy mindenben az anyaországi mintákat kövesse, ami gyakran a vidékies epigonizmus útjára tereli. Erkölcsi és esztétikai elvei tehát szüntelen ellentmondásban vannak egymással. Ezt a leggyakrabban úgy leplezi, hogy másról szól, de nem kíván másként szólni. Ezzel azonban feloldhatatlan ellentmondásba keveredik, ami a szövegvilágot - ritka kivétellel - eleve irodalmon kívüli világba taszítja. Ugyanis felmerül a kérdés, hogy nem csonkul-e meg a másról ír elve a másként ír elve nélkül. Mint ahogy fordítva is érvényes, lehetséges-e elgondolni a máskéntet - a másról elve nélkül. Ez a kérdés felmerült a Trianon utáni kisebbségi irodalmakban, s úgy tűnik, már akkor megfogalmazódott egy poétika, amely mind a mai napig meghatározó. Az elcsatolt területek írói az első évtized sokkhatása alatt valójában nem gondolhattak másra, a történelmi sokkhatásban nem szólhattak másról, mint a kisebbségi ember szenvedéstörténetéről. Ez a tapasztalat univerzális jelenést hordozott magában: az embertelenség élményét. A gyökerében megváltozott világ valósága egyszerűen valótlanná, hiteltelenné vált. Ez a mély egzisztenciális élménnyel járó sokkhatás hihetetlen alkotó energiákat szabadított fel, jelentős összegező művek születtek, amelyek mindent elmondtak, amit erről a kérdésről el lehetett mondani. Ela esetleg később születtek, mondjuk, a harmincas években, alapvető élményük mégis az első sokkhatás volt. Ez az irodalomfelfogás már akkor megszülte a maga klasszikusait, amelyek a későbbiek folyamán felülmúlhatatlanoknak bizonyultak. Idővel azonban a megdöbbentő emberi élményből, abból, hogy a világban egyszeriben minden másmilyen lett, minden új nevet kapott, irodalmi kánon, vagy ami még rosszabb: erkölcsi doktrína lett. Olyan világélmény került az ábrázolás központjába, amely nem volt képes változni. A kitartás, a helytállás, a hűség és a szenvedés nagy toposzai a megváltoztathatatlan hálójába kerülve hagyományelvű irodalmi kifejezésformákat kényszeríttettek ki, mert ez tűnt az egyedüli szilárd formának a végzettel szemben. Paradox helyzet jött létre. Az élethelyzet kifejezetten modem, a kifejezésforma ezzel szemben kifejezetten hagyományos. Ez őrölte fel gyakran a kisebbségi irodalmak eredeti tehetségeit és tette fragmentálissá azoknak történetét. Eközben az európai művészetekben, így az irodalomban is a talajvesztés tudata, a gyö- kértelenség létélménye, az elidegenülés, a széthulló világ látványa, a modern és avantgárd kifejezésmód felé terelte az alkotókat, addig a kisebbségi irodalmakban és kultúrákban ennek az életérzésnek hatványozott kifejezésre jutása a hagyományelvűséget erősítette fel és ezt emelte a legmagasabb rangra. Ez gyakran azzal járt, hogy az identitásvédő irodalom játszotta a fő szerepet, az irodalom lett az a mindenes, amely pótolta a szociológiát, de még a jó publicisztikát is, ami később oda hatott, hogy az egész kisebbségi politika a szimbolikus politizálás bűvkörébe került. 67
